Szilvási Lajos

Alapszabály, öregem, hogy addig aludni, amíg lehet, de mindig időben ébredni.

Mindenkinek kell, hogy valahol ő legyen a középpont.

Ha vonatra ülök, az nekem olyan ünnep, mintha színházba mennék. Ácsorogni vagy üldögélni sok ember között, oda se figyelni, mit beszélnek, de valahogy mégis hallgatni őket... ez nekem szórakozás a szó szoros értelmében.

Képzelje el, hogy egyszer meghalok, és akkor csak úgy minden nyom nélkül elmúlok, semmi sem marad utánam, én nem építettem Eiffel-tornyot, Szuezi-csatornát se ásattam, hát akkor mi marad?

Nekem azért kell gyerek, mert én sohase lehettem igazi gyerek. Az én szüleim sok mindent megadhattak volna nekem, de nem vették maguknak hozzá a fáradságot, nem vállalták a kisebb vagy nagyobb kényelmetlenségeket, amik egy gyerekkel járnak.

Egy asszony mindig tudja, miért akar gyereket. Ha másért nem, egyszerûen azért, mert százmillió másik asszonynak van, de neki még nincs. Ösztön? És ha az? Megfogható okokból keletkezett az élőlényekben az ösztön, vagy (...) az Isten találta volna ki véletlenül? A maga istene se, a más vallások istenei se csinálnak semmit véletlenül.

Ha egy asszony valamit el akar érni, mindig össze tud szedni annyi akaratot, hogy varázslást tegyen, egyszerre ő legyen a legszebb, a senki máshoz nem hasonló, a megtestesült szuggesztió, hogy csak én kellek neked...

Csak abból lehet bohócot csinálni, aki megfelelő alany az ilyen varázslathoz.

Ha az emberek nem ismernék a bizonytalanságot, nem is vágynának a biztonságra.

Két értelmes ember viszonyában az a természetes, ha mindenről, amiről másképpen gondolkoznak, vitatkozva próbálnak közös véleményt kialakítani.

New Yorkban a leggazdagabb emberek a felhőkarcolók legfelső emeleteit lakják, pálmakerttel a tetőn, messze magasan az utca és az emberek feje fölött. Onnan a magasból nem szürke és nem fullasztó, nem poros és nem szemetes az utca, nem izzadt és agyonhajszolt mob a rengeteg ember, hanem a felhőkarcoló tetejének távlatából érdekes látvány, megunhatatlan mozi az egész kép, ami odalent lüktet. Ezért kell emeleten élni, minél magasabban. A távolság megszépít, eltünteti az esztétikumot sértő részleteket, megóvja az embert attól, hogy kiábránduljon a világból.

Én még sohase féltettem, tudomásul vettem, hogy annyira magabiztos, annyira két lábbal áll a földön, hogy nemcsak baj, de még kellemetlenség se érheti.

Zûrös, kusza egyenlet az Élet (nagy Ével). Egyenlet? Akkora egyenletrendszer, hogy otthon a suli összes táblájára se férnének rá a végtelen képletei.

Egy asszony addig fiatal, amíg gondot okoz neki, hogy például... (...) Hogy például megtartson egy férfit, akit szeret. De ha egyszer csak észreveszi, hogy képes lemondani arról a férfiról, aki fontos neki, méghozzá tragédiázás nélkül lemondani, akkor bizony már öregszik az a nő... azt hiszem.

Egy vasárnap még nyûgösebb nap, mint egy hétköznap. Mert ilyenkor a tudatalattiból előszemtelenkedik a tudati szintre a vasárnap egyik tartalma, amely úgy hangzik, hogy vasárnap mindenki, aki csak teheti, együtt van azzal, akivel a legszívesebben van együtt. Én pedig nem vagyok együtt vele.

Amikor kettesben vagyok vele, mindig csak kapkodom a fejem, hogy már megint este van, már megint haza kell menni, már megint a holnapra kell várni, már megint olyan rövid volt a délután, mintha összement volna a mosásban.

Mindenhol az életben egyforma a fizika. Az a szabály, hogy minden test megmarad nyugalmi helyzetben vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásban, amíg másik erő meg nem állítja, vagy el nem téríti. A rendes krapekok mindig elfelejtik, hogy Newton mire oktatja őket. Aztán előbb-utóbb ütköznek valamivel. Vagy a fallal, vagy egy jó kemény bottal, amivel betartottak nekik. De ha már előre ezzel törődnének, vagyis előre behúznák fülüket-farkukat, nem is volnának rendes krapekok. Pedig vannak.

- Igazán tetszem én teneked? Valahogy ki kellene szoktatni a magatartásából, hogy időnkint ilyen kérdésekkel állítson csapdát nekem. Mert az a helyzet, hogy mondanám én neki, mint három költő kórusban, hogy frankón nagyon tetszik nekem, és nem tudok elképzelni szebb lányt nála, mert nem vitatom ugyan, hogy lehetnek esetleg szebb lányok is, mint ő, de azok a szebbek mégse tudnának úgy tetszeni nekem, mint ahogy ő tetszik. De hogyan adja elő ezt az ember? Hogyan lehet ilyen szöveget úgy tolmácsolni, hogy közben ne testesítsem meg az idétlenség szobrát?

Hagytuk játszani egymással a szájainkat, mint normális felnőttek a gyerekeket, és örültünk, hiszen a normális felnőttek is örülnek, ha a gyerekek olyan jól játszanak, hogy közben minden másról megfeledkeznek.

Ha nincs bekapcsolva az eszem, még mindig nem tudom felfogni, hogy a mama hat éve halott és a papa is. Az eszem tudja, hogy mind a ketten meghaltak, de a lelkem, vagyis az idegrendszerem, amely talán ugyanolyan bonyolult, mint a többi emberé, nem hiszi el, hogy nincs már a mama sem és a papa sem.