Szilvási Lajos

Mindig annak van igaza, aki eredményt ér el. Az élet olyan, mint a háború. Aki győz, annak mindent megbocsátanak és körülnyálazzák. Csak az jár rosszul, aki totojázik. Mert azzal csak veszteni lehet.

Tényleg rossz, amikor az ember visszanéz magára, milyen is volt régebben, és észreveszi, hogy két emberré vált: az egyik az benne, amilyennek lennie kéne, a másik meg amilyen igazából.

Valami újnak a megszokása mindig koptatja egy korábban megszokott állapotnak a hatását.

Talán olvasta, mit mondott egyszer Einstein. Olyasmit, hogy elzárkózni az élettől - biztosan nagy É-vel gondolta - szóval elzárkózni ettől az Élettől egy áthidalhatatlan belső összeütközés hatására, az ilyesmire csak ritka, kivételesen nemes, erkölcsi felelősséggel telített lelkek képesek.

Aki sikertelen, könnyen nevetségessé válik, még ha sajnálják is egy ideig. Nem szabad sikertelennek lenni, ez a tanulság. Inkább ne tûnjön ki valaki a többiek közül, ha csak a sikertelenségével tud kitûnni.

Ha én meg tudnám határozni, mi is a jó, azt hiszem, okosabb lennék a legtöbb filozófusnál, aki ma a jóról meg a rosszról bölcselkedik. Mi a jó? Én is a bibliából tanultam: amit nem kívánsz magadnak, ne cselekedd másnak.

Aki egyedül van, vállalja magában a dolgát, ne akarjon mással közösködni, hiszen két magányos élet se lehet egyforma.

Érthetetlen, bár valahogyan biztosan megmagyarázható, hogy két embert, akik testvérek, tehát a világon szinte legközelebb kellene állniok egymáshoz, áthidalhatatlan távolságok választanak el, idegenebbek az idegeneknél, s tíz-tizenöt perc után már csak semleges dolgokról képesek beszélgetni, tudat alatt azzal a kívánsággal, hogy bárcsak adódna már valamilyen ürügy a búcsúzásra a véletlen találkozásnál, s járna le már végre a látogatás ideje, indulna a vonat és a többi.

Szavak, szavak, szavak, azt mondják, minden könyv valamilyen szándékkal készül, és azt is mondják, hogy akik a könyveket írják, javítani akarnak a világon, ezer éve, vagy ötezer éve és még régebb óta, a történetek arról példálóznak a kezdetek kezdetétől, hogy legyünk jók, becsületesek, ne ártsunk másoknak, segítsünk a bajba jutottakon, ne éljünk vissza a hatalmunkkal - erre tanítanak a mesék és a kőtáblák és a könyvek ötezer éve, s mindhiába, a világ nem lett jobb, ma is aktuális minden indus tanmese, amit akkor találtak ki, amikor még az íj és a nyíl is újdonság volt, évezredek teltek el, s ma is ugyanarra kell tanítani az embereket - s ugyanolyan hiába -, mint annak idején...

Engem egyfolytában idegesít, hogy ma már mindenki fél a nagy szavaktól. Mindent devalválni próbálunk, és azt addig csináljuk, amíg a sok csökkentéstől magunk is csökkent értékûek leszünk. Igenis, várjon a nagy pillanatára, és ne szégyellje, hogy hisz benne.

A cinizmus a cinikus emberek többségénél arra szolgál, hogy megalkudhassunk az adott helyzettel: nekem úgyse sikerülhet semmi, arra, amit én adhatnék, úgyse számít senki, tehát felülök egy asztalra, és ezután a lábam fogom lóbázni.

Ha az ember mögött már sok a siker, ezekkel együtt megjönnek a mutatós bölcsességek is.

Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk.

Ha valakit mindentől megkímélnek, nem nagy kunszt tisztességesnek maradni.

Már nem akarok, semmit se akarok, aludni akarok, és nem gondolkozni, nem tudni a létezésemről. Ki akarom iktatni magam a világból, vagy a világot akarom eltüntetni körülem...

Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még.

Azt úgyse lehet senkibe belesulykolni, hogy beletanuljon az arany középút életformájába, a megalkuvásra születni kell, s biztosan boldog is, aki rászületett.

Irigylem az embereket, akik mindig határozottak, akikből hiányzik a bizonytalanság - ez az én betegségem -, irigylem a hazárdjátékosokat is, akik nem gondolnak következményekkel, mernek fejest ugorni a boldogságuk után, és éppen ezért nyernek.

Kalandra minden nőnek nyílik lehetősége, függetlenül a küllemétől és a társadalmi helyzetétől.

Mindenki rákényszerül néha, hogy olyan hangulatokat imitáljon, amelyeknek semmi közük a valóságos hangulatához.