Szilvási Lajos

A tárgyakban megbízhatunk. Józan, élettelen dolgok. Nem gondolkodnak, tehát nem is akarnak becsapni. Nem mozdulnak maguktól, tehát nem veszélyeztetnek bennünket puszta passzióból. Bennük van egyedül bizonyosság, és bennük nincsenek hátsó szándékok...

Amióta feljegyzik a népek emlékeit, meséit, mindig ugyanarról szólnak a tanulságos történetek: legyetek jók, egyenesek, derekasak, legyetek becsületesek, mert az erény elveszi jutalmát, a gonosz pedig a maga büntetését. Ötezer éve tanítják a bölcsek ilyesféle igazságokra az embereket, ötezer esztendeje prédikálják a tanmesék az erényt és a jóságot, és minél magasabbra hág az emberiség a fejlődés lépcsőfokain, annál több az aljasság, annál rafináltabb a gonoszság.

Fő a szemtelenség. Arcátlan fölényességgel néha sokkal többet ér el az ember, mint a legprecízebben kidolgozott, hetvenhétszer előre átgondolt tervekkel.

Valamivel vitába szállni csak akkor tud az ember, ha le akarja győzni. Én nem akarok legyőzni semmiféle meggyőződést, nem akarok senkit sem eltéríteni a maga gondolkodásmódjától, törvényeitől. Semmi más jogot nem tartottam fenn magamnak másokkal szemben, mint azt, hogy ne törődjek a véleményükkel. De a joghoz, hogy igenis hidegen hagyhasson mások meggyőződése, ragaszkodom.

A belenyugvás, az gyilkolja meg az egészséges ösztönöket. Legelőször az életösztönt. Így születnek a hősök.

Az ember egyszer elkezdi komolyan venni a sorsát... De akkor már késő rádöbbenni, hogy képtelen változtatni rajta.

Az ember az egyetlen élőlény, amelyik képes rá, hogy sebesen megvénüljön... és helyrehozhatatlanul. Ez az egyetlen, a megöregedés, ami jóvátehetetlen ebben az ocsmány életben.

Az elkeseredett ember felnéz a verőfényes égre, s felismeri, és bizton tudja, hogy az a naptól ragyogó magasság az övé is, és vegyenek bár el tőle mindent, fosszák meg mindentől, amit szentnek, drágának érzett... ezt az egyet, az élő végtelent nem ragadhatja el tőle semmi gonosz, mert a napfény, az égragyogás nem gyûrhető tarisznyába, nem birtokolható, hiszen mindenkié és senkié, s aki mégis magáévá akarja tenni, csak egyet cselekedhet: eggyé válik vele...

Minden órának szakítsd le a virágát, találd meg minden percben a szépet, a kellemest, az örömet adót, s a többiről igyekezz elfeledkezni, vesd ki az agyadból a gondot, élvezd a percet, amíg élvezheted, hiszen ki tudja, mi vár rád holnap, s egyáltalán, megéred-e a holnaputánt?

Soha többé nem fogok félni. Taposs meg, ha egyszer is észreveszed, hogy gyáva vagyok...

Az erdőben semmi sem öncélú. Minden gyomnak, minden rovarnak, minden madárnak megvan a maga pontosan meghatározott szerepe.

Azt mondják, az emberek nyugtalanok, ha valaki róluk álmodik.

Senki se léphet ki saját magából. Én se léphetek ki magamból.

Nem magányos emberek ünnepe a karácsony. Az egyetlen ünnep, amikor együtt kell lennie minden családnak.

Igaz lenne, hogy az anyák valamilyen ösztön-szeizmográffal észlelik, ha rendkívüli dolgok történnek a gyerekeikkel?

Amiről túl sokat tudunk, az nagyon bennünk él, és valamiképpen eggyé válik velünk.

Tartozom magamnak annyival, hogy belenyúljak a sorsomba. Van rá lehetőségem, és senki se ítélhet arra, hogy értelmetlenül hagyjam peregni a napokat, töltsem az időt, amely üres, üres, üres.

Kísérteties dolog, hogy az életben senki sem tudhatja, mire készül titokban az ember, aki mellette ül.

Én csak azt tudom, mit nem akarok. Nem akarok sehova se tartozni, ahol marják egymást.

Jótékony barát a csönd. Kisimítja a gondolatok ráncait.