Szilvási Lajos

Én nem értek a festészethez, de egyszer a múzeumban azt játszottam magamban, hogy mi lenne, ha a Raffael-képről, az Eszterházy-Madonnáról elvenném ezt vagy azt a színt. Egyszerre más lenne az egész festmény, megbomlana a harmóniája. Ha nagy festő lennék, biztosan azt játszanám, hogyha a képhez hozzáadnék ilyen vagy olyan árnyalatot, egyszerre tökéletessé tehetném a harmóniáját.

Az idő is úgy fut, észrevétlenül, és mégis előttünk, az életünk előtt, percek, napok, évek - sohase tudhatjuk, mikor áll be a pillanat, amit úgy nevezünk: késő.

Csak azok lehetnek igazán erényesek, akik már megízlelték a bûnt, ahogy csak azokból lettek igazán szentek, szent Ágostonok, Mária Magdolnák, mindenfélék, akik előbb nyakig megmártóztak a bukásban.

Kötelességünk, hogy a világot jobbá formáljuk annál, mint amilyennek találtuk. Mert megeshet, hogy utánunk már meg sem találják.

Nem tanultál stratégiát és nem tanultál taktikát, nem tudsz támadni és nem tudsz visszavonulni, nem tudod kiszámítani a főcsapás irányát, pedig ezek nem misztikus fogalmak, ezek az én életem törvényei is, gondold csak végig, azonnal világossá válik, hogy örökké nem lehet leszegett fejjel támadni, alkalmasint visszavonulásra is rá kell szánnod magad, mert ebből a visszavonulásból kis szerencsével takaros oldaltámadást fejleszthetsz ki, hogy amit elölről, szemtől szembe nem foglalhattál el, oldalrohammal teperd magad alá.

Az élettől közösen kapott és közösen elviselt pofonok ellenére is mindegyikünkben megőrzött hûség az egykori álmokkal feldíszített, később illúzióktól mentes eszmények: ebből fakadt és tart össze ma is bennünket ez a barátság.

Azt hiszem, teljes életet kell élni. Hiszen nem hosszú az élet, ha néha hosszúnak látszik is. A falból se lehet büntetlenül kifelejteni téglákat. Ha itt-ott hiányzik néhány kő, már kisebb a fal teherbírása. Az emberé is, ha nem teljes az élete.

Nem törődött az idővel. Nem számolta az órákat, s akár az úszó a lassan tovahömpölygő víz tetején, hagyta magát tovahordani az időtől.

- Itt tudlak téged. Ez jó. Ha nem volnál itt, fogalmam sincs, mi lenne. Megőrülnék. - Dehogy - simítok végig a haján. - Megszoknád azt is, ha nem lennék itten. - Miért bántasz? - Nem bántalak, kedves. Ez az igazság. Mindent meg lehet szokni, még azt is, ha valaki hiányzik. - Te meg bírnád szokni, hogy én hiányzok? - Megszokni...? Mit feleljek? Õszintén meggondolva: nem tudom. De azt hiszem, el lehet viselni mindenkinek a hiányát. Illúzió, széplelkek képzelgése, hogy emberek belepusztulnak valakinek az elvesztésébe...

A hitéért irigylem. Ha azt mondanám neki, hogy irigylésre méltó a hite, megrázná a fejét, s azt felelné, hogy nem hitről van szó. Világnézetről, életérzésről, meggyőződésről. Mindegy, minek nevezi. Jó volna, ha bennem is volna belőle... Tartalmat adna, értelmet mindennek, még a veszélyek vállalásának is. Ahogy neki. Nem tudom, melyikünk az egészséges ember. Talán én vagyok a beteg. Ki lehet-e gyógyulni az én semmibensem-hivésemből? Lehet-e még egyszer talpra állni, levetni a kérdőjeles szemüveget, és úgy fogadni mindent, ahogy jön, amilyennek látszik, nem morfondírozni rajta, hogy mi rejlik mögötte? Jó volna még egyszer...

Olyan jó volna szeretni, őrülten, mindenről elfeledkezve, belekárhozni a mámorba, amikor semmi más nem létezik, csak két egymáshoz simuló ember...

Jó volna, ha hipnotizálhatnám magam. Magamba szuggerálhatnám azt az érzést, aminek valamikor, kisfiú koromban elképzeltem a szerelmet.

Törődj a perccel... Bornírt szövegecske, de igaza van. Ami volt, ami elmúlt, ami megtörtént, azon már úgysem segíthetünk. S ami lesz, ami jön, ami vár ránk, ahhoz oly kevés a közünk, annyira nem szólhatunk bele... Ragadd meg a percet! A perc - biztos. A pillanatnyi jelennek talán gazdája vagy... És ami ezen túl volt, vagy következik, hagyd a fenébe, ne pocsékolj energiát még arra se, hogy töprengj a jelenen kívül eső dolgokon. Ráérsz akkor gondolkozni, ha majd az akkori pillanat rákényszerít...

Jó volna valahogyan könnyebbnek lennem, súlytalanabbnak, számûzni legalább egy kis időre minden gondolatot, belefeledkezni esztelen cselekedetekbe...

Jó volna nagyon sokat aludni. A nap huszonnégy órájából legalább tizenhatot. Az alvók elszakadnak az élettől, s meg is halnak egy kicsit addig, amíg fel nem ébrednek. Kényelmes állapot. Sok kellemetlenségtől megszabadít.

Odakint az életben mindenkit magával ragad a mozgás, egyik teendő követi a másikat, minduntalan nagyon kézzelfoghatóan kell dönteni erről vagy arról - kevesebb idő jut meditációra. Tulajdonképpen elég okosan rendeződött be a világ: egyre gyorsította az élet ütemét, a társadalom mechanizmusa elöntötte sok-sok sürgető munkával az embereket, hogy a célszerûség minél hathatósabban szorítsa ki a felesleges töprengést. Akinek naponta hetvenhétfelé kell gondolnia, nem ér rá, hogy minduntalan mérlegre rakja tetteit, vizsgálgassa önmagát. Nem véletlen, hogy Diogenesz elbújt a hordójába, Rousseau félrevonult a természetbe, valamelyik szent pedig egy oszlop tetejére ült, hogy zavartalanul bámulhassa a köldökét... A szüntelen cselekvés az egyetlen orvosság gondolkodás ellen. Nem szabad ráérni, lobbanva kell élni, át kell adni magunkat sok sürgető tevékenységnek.

Azt hiszem, az emberek addig érnek valamit, amíg gyerekek képesek maradni. És mi a gyerek? Kicsi ember, aki még élvezetét leli a játékban. Én már csak unatkozni tudok játék közben is. Kiveszett belőlem a gyermek egészen. Elpárolgott a képzelgés adománya, amely talán egyedül képes tetszetőssé festeni a dolgokat, az eseményeket. Nincs erőm hozzá, hogy legalább a képzeletem szülte erényekkel ruházzak fel embereket, vagy legalább csak a magam cselekedeteibe magyarázzak bele némi magasabbrendû szépséget...

Az éjszaka őszinteséget parancsol a lélekre.

Légy több megértéssel az emberek iránt. Nem vetted még sohasem észre, hogy az embereknek nehezükre esik a gondolkodás? Meglehetősen fárasztó és kimerítő végiggondolni mindent, az alfától az omegáig. Könnyebb megállni félúton, s a maradékra azt mondani, hogy a többit Isten csinálta...

- Szereted? Gondolkodnom kell. Szeretem (...)? Nem tudom. Azt hiszem, a szerelem nem ismer vacillálást, méricskélést. S ha egyszer nem vagyok benne biztos, szeretem-e, akkor világos a dolog: nem vagyok szerelmes... - Nem - mondom ki kereken. - Nem szereted, mert nem mered szeretni. Próbáld egy kicsit sarokba vágni az eszed. Oda, ahová az érzéseidet dugtad. És hadd jöjjenek elő azok az érzések. Merj lovagias lenni az érzéseiddel. Add meg nekik a sanszot, hogy egyenrangú párbajpartnerek legyenek az eszeddel szemben. Merj szembenézni a valósággal. Gyáva dolog, fiam, ha eleve elvágsz minden utat... Tanulj meg egyvalamit: úgy nézz minden helyzetre, amibe belecsöppensz, hogy soha többet nem jön vissza.