Tormay Cécile

- Tudod-e, hogy szeretlek? - Ó, (...) hisz annyiszor mondtad már. - Igazad van, de te mindig hallgatsz olyankor, hát megismétlem sokszor, hogy azt hihessem, a sok közül legalább egyszer te is mondtad nekem.

A bölcsek sohasem láthatják meg az isteneket, ők csak a költőknek és az asszonyoknak jelennek meg.

Minden hazugság a földön. A szépség a mulandóságnak a hazugsága, a szerelem a régi sötét ösztönöknek a hazugsága, és a világ boldogsága... az asszonyok hazugsága.

Nem bírnék élni nélkületek, megőrizlek örökre, drága szenvedéseim, hisz nélkületek nincs semmim e világon!

Az embereket és a népeket is az emlékek vénítik meg.

Az igaziak koldusok maradnak, csak a hazugságot lehet eladni aranyért az embereknek.

Ha természetes az, hogy a nők erényesek legyenek, akkor nincs okod a gőgre, mert erényességed nem áldozat, ha pedig természetellenes, úgy nem büntethetsz megvetéseddel, amiért mi úgy élünk, mint ahogy az istenek kívánják!

A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára kérnek tőlük valamit.

Csak a gyönge emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát.

Az én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a mûvészetet. Nincs szükségünk rá, hogy mûvészek álljanak közénk és az élő természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.

Te hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak. Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit.

Szertelen gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy a nap felkel, és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a nap neki nem nyugszik le soha. Így van jól. Mire a nap lenyugszik, már egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dûlnek ki, a hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.

Ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből. Ez a cser maga a magyar nép. A gyökere a paraszt, a törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, a lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság. Minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb és egyik a másik nélkül élni képtelen. A fa elszárad, ha bármelyik beteg. Nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról. Más népek ezért nem értenek meg minket. A különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol.

Olykor úgy érzem, nem csak a magam terhét viszem... Láthatatlan fájdalmas szálak fûznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami mások reménysége. Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is a mások utolsó éjszakája.

Ha az ember utánapillant a napoknak, egybeolvadva látszanak, mint a sorban járó távolodó emberek. Pedig egyenkint külön-külön mentek el előttünk, és mindegyiknek megvolt a maga arca.

Minden nap meghozza a maga hírét, és a híreknek ragadozó karmuk van, és tépik szét az eleven húst.

Az emberek nehezen viselik, hogy nincs többé, miben reménykedjenek. Megállnak az utcaszegleten és várják, hogy jöjjön valaki és mondjon valamit. Mindegy, akármit, csak biztasson egy kicsikét.

Bizony elfogyna bennünk a lélek, ha a szenvedés nem növelné mindennap kétszer annyival.

A csalódás mindennap elvisz az ember lelkéből egy darabot.

Egy hajóroncs árbocához kötözötten állni, tehetetlenül várni, várni és nézni ki a reménytelen szemhatárra, és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirénák hangját. És mégsem látni semmit, és nem hallani semmit és várni, ez is van olyan kín, mint a szenvedéssel történés maga.