Vajda János

Vége van, mindennek vége. Be oda a sûrüségbe - Leborulva, elfeledten Megsiratni, hogy születtem!

Ha majd egykor egy igazán Hûn szerető szívre vágyol, S keresed, de nem mutatja Sem a közel, sem a távol:

Szerelem - örök nap, Öröme mindennek - Egyedül szivemben Ostora istennek!...

Ha eljövend a búcsúóra, Ha majd e szív végsőt dobog, A percben, mely létem kioltja, Majd akkor is rád gondolok.

Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénkőzápor... Ah pokolkín-képes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem...

Hogy van teremtmény, átkozott Ég s földtül, egyedül; Kit Isten, ember elhagyott S hozzátok menekül -

Valóban elfeledkezem, S mit érzek, nem tudom: Jövő-e, mult-e vagy jelen? Öröm vagy fájdalom?

Sajgó szegény szív! ím hogy cserbehagy Erőködő, vergődő emberagy! A végtelen világ, az egyetem Hallgat közömbösen, részvéttelen.

Oh hogyha égi, földi itten Mi kavarog, mind csalfa, gaz; Színlés, csalás, hazugság minden, Csak lenne bár ez egy igaz!

Szerelem, szerelem... Édes ölő méreg; Mulandó istenség, Halhatatlan féreg...

Ölelj meg, csókolj meg, S élek beléd halva - Örökké ölelve, Örökké csókolva!

Nincs ok a teremtő észben, Égen, földön hatalom, Oly erős, mint amit érzek miattad, a fájdalom.

S valami fáj mindkettőnknek, Neked a bûn, nekem a vád. Pásztoróra kéje helyett Szellemóra!... isten hozzád!

Adtál mézet, virágot is; Megátkozzalak-e téged? Hogy te sem adsz ingyen semmit; Ernyőd ára: kígyó, méreg...

S én elhagyni mégse tudlak! Hozzád járok és rád nézek Szótalan és iszonyún, mint Gyilkosára a kísértet...

Nem voltál - és nem lehetsz már Soha enyim, jól tudom; Oh tudás, megátkozott fa! Elveszett paradicsom!...

Szeretlek én téged nézni. Oly szép lánggal ég szemed; Eloszlatja búmat, mint a Nap a sötét felleget...

Látlak én még, látni foglak, És szüntelen gondolok rád. El nem válok soha tőled; Mégis, mégis... isten hozzád!

Nem szeretlek... miért hazudnám, Hitegetném magamat? Ohajtlak, de nem szeretlek; És a szívem majd megszakad.

A multból fölmerül egy pillanat, Mint óceánból elsüllyedt sziget: És látom újra ifjú arcodat, mikor még másért nem dobbant szíved.