Vajda János

Nem vész el innen semmi, semmi, Csak ami nem bírt megszületni.

Szeretlek, mert oly szép szemed van, Hogy nappal van, hol az ragyog; Még a lelkemben sincsen éjjel, Pedig én oly sötét vagyok!

Ez a világ, e földi élet Mi más az ifjúnak s a vénnek! Előbb arany, utóbb csak talmi, S a vége az, hogy meg kell halni.

Teljesen ártatlan nincs a földön semmi, A vízzel is lehet jót vagy rosszat tenni.

A gondolat, hogy e mindenség Nem lesz se több, se kevesebb, S isten se törli azt le végkép, Mi egyszer itten megesett...

Mit lelkem eddig félve sejtett, Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a multban, s onnan Kivenni többé nem lehet?

Minden szépség annyit ér csak, Mire becsüli magát, Ne add magad egy világért, S többet érsz, mint egy világ.

Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...

Szomoru csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen!...

Csak egynek add át szerető szived. Lehetsz egész világé, ámde abból Egészen semmi sem lesz a tied.

Nem lehetsz tökéletes, Mert aki nem gyarló, szörny az, S az ember hibával ember.

Az éjre nap, a napra éjjel, A télre megjön a tavasz. Ki elborít keserüséggel, Ne félj, meg is vigasztal az.

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy; Bûvös-bájos fátyol föd el. Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell.

S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.

Mint a Montblanc csucsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.

Elég volt a gyász, a dal. Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital.

Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a mult elfeledve, És eladva az a föld.

Most már mindennek vége Tündérregénknek vége Eltünt az árnyerdő éke, lomb virág Lelkünkben az erdők sûrûje és a lomb láttalak fényalak.

Hogy végtelen tér és örök idő Csak egyszer alkotott bár olyat, minő Te voltál s hasztalan repül tova Hozzád hasonlót nem szül már soha De csak nekem, csupán az én lelkemben Voltál ilyen, és amit vesztettem - Bár égető fájdalma óriás - De azt nem nyerheté el senki más.