Vámos Miklós

Ha volna igazság, regényírónak hosszú földi tartózkodás dukálna. Azonban Isten tenyerén ülünk, érhetnek meglepetések.

Az idő, amiről jobb, ha nem kérdezzük, micsoda, egyre gyorsabban telik. Múlik. Száguld.

Mindenkinek azt kívánom, hogy ne legyen senkiben sem több negatív érzelem, irigység, rosszindulat, mint amennyi bennem van. Azt hiszem, ez untig elég.

Sokkal nehezebb elmesélni egy történetet, ha kevesebb szóval tehetjük.

Amint az íróknak szabad politizálniuk, egyszersmind már nem érdemes.

Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg - hosszabb habozás után - töredelmesen bevallani.

Ha a drága emberek rászoknának az áldott kijelentő módra, rengeteg kínlódástól, szenvedéstől, verdengéstől (ezt a vergődikből és az fetrengből keresztezem) mentesíthetnék önmagukat és szeretteiket.

Nézzünk körül szélesebb ismeretségi körünkben, jobb híján a Facebookon, számláljuk meg, hány férfiról tudjuk, hogy verdeng egy eldöntendő kérdés börtönében. Latolgatja, mondjuk, hogy összeköltözzön-e a barátnőjével. Elvegye-e feleségül? Gyártson-e vele gyermeket? Avagy: hagyja-e el a családját valamely új szerelem kedvéért? Esetleg: váltson-e lakhelyet, állást, országot, jóbarátot, életstílust, szenvedélyt? És mi a sztenderd válasz? Az, hogy IGEN, de NEM. Mert sok érv szól amellett, hogy lépjen, de legalább ugyanannyi amellett, hogy mégse. Következésképp a végeredmény általában: IS. Márpedig így soha semmit nem döntünk el. Fontos ügyeinkben ezzel az IS-sel addig halogatjuk az elhatározást, míg sorsunk keresztútjainál szinte sosem mi döntjük el, hogy merre menjünk, hanem az idő. Fennköltebben: az Égiek. Hívőknek: az Isten. Anyagelvûeknek: a Sors.

A világirodalmat éppen az egymásnak adott ötletek és témák tartják össze.

Van úgy, hogy magányos estéken az ember - a férfiember - (sz)ámítógépe előtt ül, és jobb dolga vagy ötlete nem lévén, ámítja magát kissé. Vagy naggyá. Mert ugye a férfiember, főként ha értelmiségi - nem biztos, hogy ez a szó jelent bármit is -, erősen tagadja, hogy a savószínû magány óráiban olyan értelmetlenül és hiábavalóan kattintgat, mint a gyerekei, akiket erről igyekszik lebeszélni.

Facebook - ott is megtudható, hol élünk és miként, legalsó nézetből. Ha elég sok a netbarátunk és netismerősünk, kattintgathatunk, míg el nem ámítjuk magunkat annyira, hogy végre csörög a pizsamánk, s egy nappal rövidebb a magány - igaz, az élet is.

Azt már lassan elfogadtuk, hogy alapjában véve mindenkinek nehéz gyerekkora volt. Azt nehezebb megszokni, hogy idősödvén miért gondolunk rá egyre többet. Ebben bizonyos mértékig a pszichológusok és más lélekgyógyászok (pl. a Hellinger nyomain járó családfelállítók) is ludasok, bármely problémával fordul hozzájuk az ember, előbb-utóbb kikötünk sanyarú gyerekkorunknál. Néha úgy érzem, elég ebből. Hatvan fölött nehogy már szüleim tehessenek a gondjaimról!

Különös emberi kapcsolat a sportbarátság. Valakivel csak edzésen és versenyen találkozol - de többször és akár hosszabban, mint a szülőddel, szerelmeddel, tanároddal. Másutt szinte sosem futtok össze. Egy úszó csapattársam például meg sem ismertem utcai ruhában.

Az öregedés elsősorban lelki torzulás, a kor előrehaladtával öles lépteket tesz az érintett az undokosodás sártocsogós útján. Ah... hiszen volt már az ember undok, tizenévesen, akkoriban elmebetegnek gondolt mindenkit, aki elmúlt húsz, s agyoncsapásra érdemesnek. Szelídülése akkor kezdődött, mihelyt túllépett a szülein, azaz szert tett saját háztartásra, munkára, ágypartnerre, gyerekre. Az undoksági görbe pedig abban az életszakaszban hajlott újra fölfelé, amikor az őt követő nemzedékek a nyakára hágtak, elfoglalták a jobb házakat, autókat, munkahelyeket, ágytársakat, megnemzették a saját - minden eddiginél erőszakosabb - utódaikat.

Az embert a szokásai tartják egyben. Meg a szenvedélyei.

A szenvedély kiszakít a mókuskerékből, tiszta erővel löki az embert a hév ismeretlen tájak felé.

Az ember hajlamos azt hinni, sokkal lassabban változik, mint mások. Amíg a barátai három-négy esztendőnyit öregednek évente, ő csak felet. Miért? Mert ő nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik, nem izgatja magát, ellenben sportol, lehetőség szerint elég időt tölt szabad levegőn, s egyébként is jobbak az adottságai. Máskülönben miként volna lehetséges, hogy a rég nem látott haverok-ismerősök vénemberré-vénasszonnyá váltak.

Van a sokknak egy olyan felsőbb foka, (...) amelytől már erősebbé válunk, összekapjuk magunkat.

Az írás (nem csak a szépirodalmi) voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás. Hatása még elementárisabb is lehet, mert az ember nem egy vele érző közösség vállaira, hanem a papírra rakja a terhét. Márpedig a papír engedelmesebb sorstársainknál, viszi tovább a ráengedett súlyt, szótlanul, megbízhatóan.

Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy válni kell.