Vámos Miklós

Barátság = hervadékony virág. Van, ki öntöz, s van, aki kivág.

Meg kell adni azt az esélyt, hogy az ember ösztönös döntései jók. Lehet sok ellenérv, de arra kell indulni, amerre az érzékeink visznek.

A diktatúráknak mindig végük lesz. Vagy úgy, hogy szétrobbantja őket az ellenük forduló sokaság, vagy úgy, hogy halk és hosszú rothadással múlnak ki. A szocializmus utóbbi módon pusztult el Európában. Emiatt viszont az agónia utolsó pontja nehezen jelölhető ki, öröksége a béka levágott lábaként ideig-óráig ma is remeg még. A világ más tájain pedig láthatóan valamennyire életben maradt, ámbár többé-kevésbé halálos betegen. Amíg el nem enyészik végleg, szedni fogja áldozatait.

Az idősödés legnagyobb előnye az, hogy elkezded megérteni az embereket.

Szülőnek lenni egy mesterség, az egyetlen mesterség, amihez nem kell semmiféle végzettség. Ahhoz, hogy a kisbabáddal a bölcsődében foglalkozzon valaki, iksz évig kell tanulni, de ahhoz, hogy szülj egyet, és te azt csinálj, amit akarsz, ahhoz semmi se kell.

Lehetetlen, hogy a gyerekek és a felnőttek szíve ugyanolyan alakú, anyagú és színû legyen. Hiszen akkor miért bánnának a felnőttek úgy a gyerekeikkel, mintha azok nem nyiladozó értelmûek volnának, hanem ütődöttek?

Egy rossz könyvet írni ugyanannyi munka, mint egy jót, sőt néha több, mert a jó írja magát, a rossz meg nem.

Az írások egymásra mindenféle fényeket szórnak, és puszta sorrendi kérdéstől valamelyik fölragyog, mint a gyémánt, és valamelyiket az előtte/utána lévő egy kicsit lehúzza.

A rossz többnyire férfiak mûve. A jót inkább nőknek köszönhetjük.

A világ összes nőjébe kapaszkodunk, amikor az anyukánkhoz bújunk, s ugyanilyen alapon a világ összes nőjével szerelmeskedünk, amikor azzal a kiválasztottal. Becsüljük meg. Sose feledjük, hogy ők szülnek minket, és amilyen a sors, általában ők is temetnek el végül. Igazságos ez? Aligha. Jól tesszük, ha komolyan vesszük őket, s odafigyelünk rájuk, nem úgy, ahogyan szoktunk, hanem úgy, ahogyan ők figyelnek ránk, meg a gyerekeinkre.

Ne búsulj, ha valaminek vége szakadt, az valami másnak az eleje, majd meglátod!

Meggyőződésem, sőt tapasztalatom, hogy ahány jó könyvet olvastam, annyival több életem volt, lesz. Minél gyakrabban merülök el abban, hogyan léteznek, cselekszenek és gondolkodnak más emberek, törzsek, népcsoportok, annál tisztábban látok, érzek, értek, következésképp kevesebb indítékom marad, hogy acsarogjak bárkire. E gondolatmenetet követve hamar elérhetünk odáig, hogy csak szépirodalmilag mûvelt emberfők valók kormányba, parlamentbe, hivatalba. Aminek előfeltétele volna, hogy a szavazásra jogosultak zöme ossza nézeteimet, azaz maguk is olvasottak legyenek. Jó terv. Most már csak az hibádzik, mondanám meg, miként juthatnánk idáig.

Élni arany. Olvasni ezüst. Írni ötvözet.

Ébred a világ. Zöld illatok suhannak a határokon által, hozván a tavasz ígéretét. Parányi szálak búnak elő a barázdákból. Kifeslenek az ágak végin a szûz rügyek. Zsenge füvek parádéja lepi a mezőket. Dombok oldalán virul a galagonya. A telet általvészelt diófák szarvas koronája még kopár. Az új leveleket fakasztó hajtások vágyakozón kavarják az égi vizeket.

Bele kellett szoknom, hogy senkim sincs. De ha én se vagyok magamnak, ki lesz velem?

Hosszú életem egyik legfontosabb tapasztalata, hogy bármilyen jó játék arról fantáziálni, mi lesz tíz (húsz, száz) év múlva, akármit ötlünk ki, a tények rendre ránk cáfolnak. Épp ezért sokkal értelmesebbnek látom, hogy a komoly tudáson vagy a puszta hasraütésen alapuló jóslás helyett inkább készüljünk föl arra a bizonytalanra és kiszámíthatatlanra, ami vár ránk.

Magunknak köszönhetjük, ha a természet nálunk még mindig sokkal félelmetesebb erői visszavágnak. A sarkok olvadásával, a tengerek fölmelegedésével, az erdők kipusztulásával - vagy éppen különféle mikroorganizmusokkal. Ha el tudnánk fogadni, hogy voltaképp megérdemeljük a sorsunkat, könnyebb volna számba venni, hogy mik is lesznek a legsürgősebb teendőink, ha majd korlátozásmentesen kiléphetünk az utcára, azaz a szabadba.

Az irodalom nem olyan, mint a film - ha egy forgatókönyvet nem forgatnak le, akkor az a film nincs -, a szöveg megmarad. Megjelenik később. Az sem olyan nagy tragédia, ha soha. Ezt érdemes a sorsra bízni.

Ma már az emberek jóformán csak a saját testi és lelki javítgatásukkal foglalkoznak. (...) Ki-ki magára figyel, nem a másikra. Hiába szövögetjük a kapcsolati hálónkat egy életen át, mire legnagyobb szükségünk lenne rá, semmivé lesz.

Azok a szerzők, akik életük különböző időpontjaiban szólnak kor- és kartársaikról, amint idősödnek, akként változtatják az arányokat. Saját személyük súlya egyre nő, másoké rovására.