Vavyan Fable

A tehetség nem egy mûtárgy egy üvegbura alatt, hanem egy lehetséges viszony a világhoz.

Nem csupán a szörnyeinket zártuk a pincébe. Van egy másik pince, ahol a lelkünket falaztuk el. Õ nem tud olyan hangosan üvölteni. (...) Az ő eszközei másfélék, csendesebbek: érintések, halk szavak, hangulatok, képzelet, álmok. Ha vállalja is merészen, hogy ő igenis ilyen, messzire nem hallszik. De melenget és ragyog.

Minden jóval kiszorítasz valami rosszat.

Házasság: milyen szép a hajad! De ebből egy szálat megtalálni a levesben...?!

- Tényleg az a tökéletes ember, aki teljesen konfliktus- és problémamentes? - Nem, az a lobotómiás. (...) Ne sterilizáld az érzelmeidet. De tudjad, mikor nem szabad kimutatni ezt-azt.

Amikor valahol végre jól vagyok, eszembe ötlik: nemsokára vége. S ahelyett, hogy minden percét kiélvezném, azon búslakodom: percről percre fogy az időm.

A legfőbb válóok a házasságkötés.

Tehetség: más-állapot, amikor az élet viszontszereti az embert.

Nő: nem azért alkalmatlan katonának, mert fizikailag gyengébb; azért súlyosan alkalmatlan, mert lélekben és érzelmekben jóval erősebb: helyből felszállva megtagadná a vérgőzös majomkodást.

Kaland: az élet élete.

Néha azt szeretném, ha álmomban élném meg az ébrenlét - olykor az unalomig ismételt - jeleneteit; és ébren valami álomit.

Legtöbbünk elé olyatén célokat tûznek ki, mint az iskolák elvégzése és a rendes munkahely megszerzése, utóbbi helyett a lányokkal a kézfogóra és a gyerekszülésre koncentrálnak. Ennyi. Aztán ott áll egy seregnyi ember, diploma a falon, íróasztal egy vállalatnál, két szép srác otthon, és sejtelmük sincs, amúgy mihez kezdjenek magukkal, ezért aztán várni kezdik a halált. Vagy éppenséggel rettegnek tőle. Mert más már nem lehet hátra.

Jobb ma egy megrázkódtatás, mint holnap és mindennap a langy, hamis idill.

Mindent lehet egy még hiperócskábbhoz hasonlítani, és tényleg: ahhoz képest egészen jónak tetszik.

Hajdan, midőn tücsköt-bogarat, ásót, kapát ígértünk egymásnak az oltár előtt, elegendő lett volna, ha a sok malaszt helyett ennyit kérünk egymástól: legyél a barátom.

Gyerekként anyád egyfolytában arra ügyel, hogy jaj, el ne ess, meg ne üsd, le ne forrázd magad; a halott kutyádról esküvel állítja, hogy az csak alszik, és tiszta erőből titkolja előtted frigye kudarcát. Aztán egyszerre zúdul rád minden. Akkor kell megtanulnod, milyen a testi és lelki fájdalom, az elvesztés, a százféle félelem, amikor már azt merészeled hinni, hogy mindez nem is létezik, vagy ha mégis, te elkerülheted: védőoltást kaptál ellene. Ez a fajta kímélet nem hazudás?! Nemzedékek nőnek fel úgy, hogy nem ismertették meg velük időben, mennyi mindenfélétől gazdag az élet, még a csalódástól, konfliktustól, gyötrelemtől is. Még azt se tudják, hogy az éhség nem halálos, legfeljebb az éhezés, hogy a fizikai erőkifejtés fájdalma idővel örömérzetté, önbecsüléssé szépül.

Az igazságnak legalább annyi oldala van, mint a dobókockának.

Átkozottul tanácstalan vagyok, napról napra tanácstalanabb, holott ennyi tanácsadó és mindentudó még sosem cikkezett, könyvezett a Földön, mint mainapság. Minden bozótban bölcsek hemzsegnek, és állatira tudják a megoldást az egyes egyedek, valamint globálisan, az egész emberiség problémáira egyaránt.

Valaha mindannyian megcsináltuk a balhéinkat, ha mégsem, akkor legalább elképzeltük. Voltunk ifjak, léhák, bûnösek, őrültek, ha csak egy percig, egy éca erejéig is. Erre emlékeznünk kéne, míg élünk, könnyebben elviselnénk önmagunkat és másokat, akár még a bigottságunkat is.

Mindig a legrosszabbat feltételezem az emberekről. És bejön.