Veronica Roth

Nem tudom, hogy te milyen világban élsz, de az enyémben az emberek tetteit két ok mozgathatja. Az egyik az, hogy valamit kapni akarnak cserébe. A másik pedig az, hogy úgy érzik: tartoznak valakinek.

Vagy ez, vagy az. Nincsenek köztes megoldások. A világ így mûködik.

Az őszinték az igazság dicséretét zengik, de arról nem beszélnek, hogy mi az ára.

Mezítelennek érzem magam. Nem tudatosult bennem, hogy páncélként viselem a titkaimat, csak most, hogy lehullottak rólam, és mindenki annak lát, ami valójában vagyok.

Az emberek mindig élnek az alkalommal, ha valaki felkínálja nekik a lehetőséget, hogy közelebb kerüljenek az ellenségükhöz. Tudom, hogy így van, anélkül, hogy valaki tanította volna nekem.

Nevetek, és a nevetés az, nem pedig a fény, ami elûzi a bennem elhatalmasodó sötétséget, és egyúttal emlékeztet arra, hogy még életben vagyok, még ezen a különös helyen is, ahol szétesni látszik minden, amit valaha is tudtam és ismertem.

Az igazán bátor ember elismeri a többiek erejét.

Szokás beszélni szívfájdalomról, de nem tudom, mit értenek rajta. Számomra mindent megbénító kín ez, amely az összes érzékszervemet eltompítja.

Mindig is gyûlöltem az ürességet, amely a tél velejárója; a néptelen táj és a bántóan éles különbség az ég és a föld között, a fák átváltozása csontvázakká és a városé pusztává.

Nehéz a változás, és lassú. (...) Sok napot vesz igénybe, amelyeknek összefüggő füzért kell alkotniuk, egészen addig, hogy feledésbe merüljön, hol kezdődnek.

Ritka pillanat az, amikor a jóindulat maszkja mögött megpillantjuk a hús-vér embert, annak legsötétebb árnyoldalaival együtt. És korántsem megnyugtató érzés, ha ez bekövetkezik.

Ha kevés dolgot birtokolunk, kevésre vágyunk, és mindannyian egyenlők vagyunk, akkor nincs kire irigykednünk.

Arcát az ég felé fordítja, szemében megcsillan a hold fénye. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha most titkos énjét mutatná meg nekem - azt, amelyet gondosan és mélyen elrejtett a sármja, a humora és a Bátrakra jellemző hencegése alatt. És félelmet kelt bennem, mert ez az énje kemény, rideg és szomorú.

Az élet mindannyiunkat megsebez. Enélkül nem úszhatjuk meg. Most azonban ezt is megtanultam: a sebeink behegedhetnek. Sőt módunkban áll meggyógyítani egymást.

Sokféle úton-módon lehet bátor az ember ebben a világban. A bátorság olykor az jelenti, olyasvalamiért kell élned az életed, ami túlmutat rajtad - vagy valaki másért. Van, hogy ehhez mindenről le kell mondanod, amit valaha is tudtál, vagy mindenkiről, akit szerettél - valamilyen magasabb rendû cél érdekében.

Azokhoz az emberekhez tartozom, akiket szeretek, ők pedig hozzám tartoznak - azt, hogy ki vagyok, sokkal inkább ők határozzák meg: a szeretet és a hûség, amellyel viszonyulok hozzájuk, mint bármely szó vagy csoport.

A megbocsátás valójában a keserû emlékek állandó elhessegetését jelenti, egészen addig, amíg az idő begyógyítja a sebeket, elmúlik a düh, és feledésbe merül a bûn.

Ez a szerelem mûve, ha jól mûködik: többé válsz tőle, mint ami vagy - és többé, mint amire képesnek tartottad magad.

Ha valaki vét egy másik ember ellen, mindketten tovább cipelik ennek terhét. A fájdalom súlya ránehezedik az érintettek vállára. A megbocsátás ennek megfelelően annak választását jelenti, hogy egymagad akarod viselni mindezeket a terheket.

Van különbség a bûnösség elismerése és a bûn bevallása között. Az előbbinek feltétele a megtörtség, a mentegetőzés olyan dolgokért, amelyeket nem lehet megbocsátani. A bevallás azonban csak a bûntett megnevezése, a maga súlyosságában.