Viktor Emil Frankl

Az ember általában csak úgy 5-10 év múlva tudja meg, mi mire jó az életében.

Az emberi szenvedés olyan, mint a gáznemûek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség egyenletesen és tökéletesen kitölti azt az üreges teret, amelybe beleszivattyúzták, akármilyen méretû is az, ugyanúgy tölti ki minden esetben a bánat az emberi lelket.

A humor is a lélek egyfajta fegyvere az önfenntartásért való harcban, hiszen ismeretes, hogy a humor - mint aligha valami más az emberi létben - alkalmas arra, hogy távolságot teremtsen, felülkerekedjék az adott helyzeten.

A szerelem valahogyan a legutolsó és legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni.

Egy névtelen megjelentetés értéke annyival csökken, mint amennyivel a bevalláshoz szükséges bátorság emeli egy felismerés értékét.

Ártatlan emberek üldözése (...) mindig deformálja az össztársadalmat. Mindig a nagy hangon meghirdetett, vagy a mélyen elfojtott előítéleteket, gyanakvásokat, egyesek és embercsoportok közötti gyûlölséget, a szorongásokat gerjeszti.

Ha az életnek magának van értelme, akkor a szenvedésnek szintén kell, hogy legyen.

Ne akarj sikeres lenni - minél inkább célul tûzöd ki a sikert, annál biztosabban elkerül. A sikert nem lehet üldözőbe venni, ahogy a boldogságot sem: a sikernek magának mintegy mellékhatásként, önkéntelenül kell jelentkeznie, mikor az ember valamely önmagánál nagyobb ügynek szenteli magát.

Hinni csak akkor tudunk, ha valami vagy valaki hihető, méltó hitemre, mint ahogy csak olyat tudok szeretni, aki szeretetre méltó. Egyszóval a reménynek, a hitnek és szeretetnek mindenkor megalapozottnak kell lennie, ebben a tekintetben hasonlatosak a szerencséhez, melynek megalapozottnak kell lennie, mielőtt ránk köszönt; ha viszont van okunk szerencsésnek lenni, akkor a szerencse magától ránk talál, s minél kevésbé erőltetjük, annál biztosabban ránk mosolyog.

Az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez.

Amikor egy dolog szolgálatába állok, akkor elsősorban nem magamat, hanem a dolgot látom magam előtt. (...) Nekem tehát ezt a Valamit, illetve Valakit kell szem előtt tartanom, nem pedig a saját önmegvalósításomat.

Néha éppen egy rendkívül súlyos külső helyzet nyújt alkalmat arra, hogy az ember bensőleg túlnőjön saját magán.

Az ember mindenfelé szembekerül a sorsával az elé a döntés elé állítva, hogy puszta szenvedő állapotából belső teljesítményt alakítson ki.

Ephraim Lessing volt az, aki egyszer azt mondta: "Aki egyes esetekben nem veszti el az eszét, az sohasem veszti el". Egy abnormális helyzetben éppen az abnormális reakció a normális magatartás.

A szeretet az egyetlen módja annak, hogy egy másik ember személyiségének legbensőbb magját megértsük.

Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük - és nem vesszük észre azokat a tele csûröket, amelyekbe életünk termését elraktároztuk - a megtett cselekedeteket, a megalkotott mûveket, a megélt szerelmeket és a bátran, méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a jelen minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért eltörölhetetlen.

Ha sorsa szenvedéssel sújtja az embert, akkor ebben a szenvedésben is feladatot kell látnia (...). Az embernek a szenvedéssel szemben is át kell küzdenie magát annak tudatáig, hogy ezzel a szenvedésteli sorssal is úgyszólván egyszeri és egyedülálló lesz az egész világmindenségben. Ezt a sorsot senki nem veheti le a válláról, nem szenvedheti el helyette. Abban azonban, ahogyan ezt a szenvedést elviseli, benne rejlik egy kimagasló teljesítmény egyszeri lehetősége is.

Nemrég visszatértem ahhoz a meghatározáshoz, amely így hangzik: Isten legbelső monológjaink partnere. Amikor teljesen egyedül vagyunk, amikor legvégső magányunkban és legvégső őszinteségünkben önmagunkkal folytatunk párbeszédet, jogos, hogy belső beszélgetésünk partnerét Istennek nevezzük tekintet nélkül arra, hogy ateistának, vagy hívőnek tartjuk magunkat. A különbség csak akkor válik észlelhetővé, ha az ateista azt mondja, hogy ez csupán egy benső monológ, a hívő pedig azt, hogy párbeszédet folytat valakivel, aki nem ő. De valóban fontos, hogy a végső magány látszatmagány-e, vagy sem? Nem inkább az a fontos csak, hogy az őszinteségünket előhozza? Ha van Isten, meg vagyok győződve róla, hogy nem fogja rossz néven venni, ha valaki összetéveszti Õt saját magával.

A boldogságot nem lehet hajszolni, annak magától kell megérkeznie.

Az ember, akinek semmije sem maradt a világon, mégis boldog lehet, hacsak egy röpke pillanatra is, amikor szeretteire gondol.