Viktor Emil Frankl

Senki sem ismerheti meg teljesen egy másik ember lényegét, csak akkor, ha szereti. A szeretete teszi képessé arra, hogy meglássa a szeretett személy alapvető vonásait és tulajdonságait; sőt mi több, meglássa a benne rejlő lehetőségeket is.

Az élet mindenkit kihívások elé állít, és mindenkinek magának kell rájönnie, hogy melyek ezek.

A negativitás csupán feladat, és még a legkilátástalanabb helyzetekben is van lehetőség az előrelépésre. Minden válság, minden zsákutca, amely fejlődésünk folyamatában bekövetkezik, lehetőséget kínál arra, hogy irányt vegyünk. Egónk talán nem örül majd az új iránynak, de felsőbb énünk fel fogja fedezni a feladatban rejlő lehetőségeket.

A gyöngéd kéz, amely minket az alvásból ébreszt - bármilyen gyöngéd is mozdulata: nem úgy éljük ezt meg, mint gyöngédséget, hanem mint szörnyû betörést álomvilágunkba, hiszen megpróbálja álmunkat elhessegetni; a halált is, mely életünket veszi el tőlünk, általában úgy szenvedjük el, mint valami szörnyûséget, amely velünk történik és alig sejtjük, milyen jót akar nekünk.

A szerelem lehet a házasság boldogságának szükséges feltétele, de ezzel még egyáltalán nem mondjuk azt, hogy elégséges feltétele is.

A világtörténelem sokaknak olybá tûnhet, mint egyetlen zuhanás a katasztrófába, zuhanás egyik katasztrófából a másikba, az előzőből a következőbe. Mindig sajog valami az emberiség testén, s ha valahol hirtelen kifakad, s gyógyulni kezd, egy másik testtájon újra indul a daganat.

Bármennyi technika és tudomány hatol is a pszichoterápiába, az végső soron mégis kevésbé a technikára, mint inkább a mûvészetre, kevésbé a tudományra, mint inkább a bölcsességre alapoz.

A tolerancia nemcsak azt jelenti, hogy osztjuk egy másik ember nézetét, hanem azt is, hogy elismerjük jogát a más véleményre. Másrészt azonban a toleranciát gyakran úgy értjük félre, hogy a másiknak a jogát az ő részéről való intoleranciához is elfogadjuk.

Nemcsak a szüleit nem választhatja meg az ember, hanem gyermekeit sem.

Még ha csak egy pillanatról van is szó, már a pillanat nagyságán is mérhető egy élet nagysága. Egy hegylánc magasságát sem valamely völgyfenék magassága szerint adják meg, hanem kizárólag a legmagasabb hegycsúcs magassága szerint. Ugyanígy az élet értelméről annak csúcspontjai döntenek, s egyetlen pillanat képes visszaható jelleggel értelmet adni az egész életnek.

A pesszimista olyan emberhez hasonlít, aki egy falinaptár előtt áll, és félelemmel s aggódással nézi, hogy a naptár - melyről naponta letép egy lapot - egyre fogy és fogy; eközben az az ember, aki az életét a mi beállítódásunk szerint fogja fel, ahhoz hasonlít, aki azt a lapot, melyet éppen leszakított a kalendáriumról, gondosan félreteszi a többi, már letépett lapok közé, persze miután naplójegyzeteit felvéste rá mindarról, amit csak megélt aznap. Mit neki az, hogy öregszik!? Tán irigy szívvel kellene más emberek fiatalságára s fájó szívvel a magáéra tekintenie? Inkább így fog gondolkozni: miért is kellene irigyelni egy fiatal embert - azokért a lehetőségekért, amelyekkel az még rendelkezik, a jövőjéért irigyeljem? "Köszönöm szépen - fogja gondolni - én mindehelyett valóságos dolgokat tudhatok magaménak - a múltamban: nemcsak a megalkotott mûvek valóságát, hanem a megélt szeretet, s még a kibírt szenvedések valóságát is. Sőt ezekre vagyok a leginkább büszke, még ha ezekért irigyelnek is a legkevésbé."

Az határozza meg, hogy mi egy ember, amit dönt, nem pedig az, amilyen körülmények között él.

Szó sem lehet (...) arról, hogy az igazi szeretet elvakít, ez legfeljebb a szerelemre volna érvényes. Az igazi szeretet teszi csak az embert igazán látóvá, mi több: tisztánlátóvá, egyenesen látnokká. Mert a szeretett lény értéklehetőségeit látni azt jelenti: meglátni azt, ami csak puszta lehetőség, tehát egyáltalán nem valóság, még nem megvalósult, csupán megvalósuló.

Csak a sors kalapácsütései nyomán, a szenvedés izzó hevében nyer formát és alakot az élet.

Ahol az összes szó túl kevés lenne, ott minden szó túl sok.

Az ember számára elsődlegesen a világ a fontos, a világ, amelyben értelmes tetteket akar végbevinni, amelyben meg akarja élni a szépet, a jót, az igazat, amelyben találkozni akar egy másik emberrel a maga egyszeriségében és egyedülállóságában, azaz szeretni akarja.

Az életet soha nem a körülmények teszik elviselhetetlenné, hanem a jelentőség és a cél hiánya.

A sikertelenség nem jelent értelmetlenséget. Ez abból is kiviláglik, ha például a saját múltját valaki a szerelmi életére vonatkoztatva szemléli. Ha tisztességesen azt kérdezi magától, kész lenne-e boldogtalan szerelemélményeit nélkülözni, boldogtalan és szenvedésteli élményeit kiiktatni az életéből - minden bizonnyal tagadó választ ad magának. Szenvedései nem teljesületlenségek voltak számára. Ellenkezőleg, a szenvedésben érettebbé vált, vele nőtt fel.

Ha az ember nem látja a dolgok valódi értelmét, élvezetekkel tereli el a figyelmét.

Képzeljük el, hogy egy sakkjátékos valamilyen sakkfeladvány előtt áll, és nem találja a megoldást. Mit tesz? Lesöpri a figurákat a sakktábláról: ez lenne a sakkfeladvány megoldása? Minden bizonnyal nem. Az öngyilkos ugyanígy jár el, eldobja az életét, és azt hiszi, hogy ezzel megoldott egy megoldhatatlannak tûnő életproblémát. Nem tudja, hogy ezzel megsérti az élet játékszabályait - mint ahogyan a metaforánkban szereplő sakkjátékos is figyelmen kívül hagyja a sakk játékszabályait, ahol is egy sakkfeladványt lóugrásokkal, sáncolással vagy ki tudja, miképpen, mindenesetre valamilyen sakklépéssel lehetne megoldani, ám semmi esetre sem az előbb ábrázolt módon. Nos, az öngyilkos is megsérti az élet játékszabályait; ezek a szabályok ugyanis nem azt követelik tőlünk, hogy mindenáron győzzünk - azt azonban elvárják, hogy semmi esetre se adjuk fel a harcot.