Ugrás a tartalomra
A pesszimista olyan emberhez hasonlít, aki egy falinaptár előtt áll, és félelemmel s aggódással nézi, hogy a naptár - melyről naponta letép egy lapot - egyre fogy és fogy; eközben az az ember, aki az életét a mi beállítódásunk szerint fogja fel, ahhoz hasonlít, aki azt a lapot, melyet éppen leszakított a kalendáriumról, gondosan félreteszi a többi, már letépett lapok közé, persze miután naplójegyzeteit felvéste rá mindarról, amit csak megélt aznap. Mit neki az, hogy öregszik!? Tán irigy szívvel kellene más emberek fiatalságára s fájó szívvel a magáéra tekintenie? Inkább így fog gondolkozni: miért is kellene irigyelni egy fiatal embert - azokért a lehetőségekért, amelyekkel az még rendelkezik, a jövőjéért irigyeljem? "Köszönöm szépen - fogja gondolni - én mindehelyett valóságos dolgokat tudhatok magaménak - a múltamban: nemcsak a megalkotott mûvek valóságát, hanem a megélt szeretet, s még a kibírt szenvedések valóságát is. Sőt ezekre vagyok a leginkább büszke, még ha ezekért irigyelnek is a legkevésbé."
Kapcsolódó idézetek
-
Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy észszerûen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond.
Carl Gustav Jung
-
Amikor az ember öregszik, amikor mind közelebb kerül a halálhoz, egyre fogynak a vágyai. Minden nap szép - gyönyörûen lehámlik róla valami. Így aztán egyre kevesebb a keserûsége, bánata. Egyre kevesebb csalódás éri. Nem lesz igénytelenebb, csak az apróságoknak jobban tud örülni. Észrevesz olyan dolgokat, amikre korábban nemigen figyelt, mert a munkája, a családja, az örökös rohanás, a pénzkeresés, egyszóval az élet miatt nem jutott rá ideje és figyelme. S egyszerre csak kinyílik előtte a világ.
Tolnay Klári
-
Én mindig is optimista voltam, mert a pesszimistáknak nem túl szórakoztató az életük, és általában sikerül valóra váltaniuk a szorongásaikkal azon félelmeik valamelyikét, amelyek egész életükben rettegéssel töltik el őket. Persze, az optimizmus sem garantálja az embernek a töretlenül boldog életet. Még az optimista is elveszítheti a munkahelyét ugyanazon a napon, amikor leég a háza, és a házastársa is arról tájékoztatja, hogy lelőtte a seriffet. De az optimista a pesszimistával ellentétben hisz abban, hogy az életnek van értelme, hogy minden katasztrófából lehet tanulni valamit, és hogy még a balszerencséknek egy ilyen túlzásnak tûnő egyvelege is humorosnak fog tûnni valamennyire, ha elég idő eltelik. Ezért van az, hogy ha az optimisták mindenüket elveszítik, pár évvel később általában gazdagabbak és boldogabbak, mint valaha, míg a pesszimistáknak gyakran nincs is mit veszíteniük.
Dean Ray Koontz
-
Ha lehetséges volna kinek-kinek a szeme elé tárni eljövendő éveinek számát, mint ahogy az eltelt éveiét lehet, mennyire idegesekké válnának azok, akik azt látnák, hogy már csak néhány esztendejük van hátra, s mennyire takarékosan bánnának velük! Könnyû azonban bármi keveset is beosztani, ha az biztos; azt kell jobban óvni, amiről nem tudjuk, mikor fogy el.
Lucius Annaeus Seneca
-
Látom, hogy mások hogyan öregszenek, én meg nem érzem magamon. Azt is látom, hogy egyre randább pasas néz vissza rám a tükörből, de ezt valahogy megszokja az ember. Pont azért jó, ha van tükör a házban, mert nem döbben meg annyira az ember, mint az, aki csak nagy ritkán néz bele.
Csányi Vilmos
-
Az embernek van egy képe önmagáról. Amilyennek szereti hinni magát. És ha olyasmi történik, ami nem illik bele a képbe, meggyászoljuk a régi énünket. Azt az embert, akinek korábban hittük magunkat.
Laurell Kaye Hamilton
-
Az ember az időt és a jelent nem ajándéknak érzi, hanem akadálynak, magában való értékét tagadja, megsemmisíti, gondolatban átugorja. A várakozás, amint mondják, unalmas, hosszúra nyújtja az időt. Éppúgy, sőt még inkább azonban azt is mondhatjuk, hogy megrövidíti, mert időtömegeket nyel el anélkül, hogy azokat önmagukért átélné, kihasználná. Úgy is mondhatnók, a várakozó, a csak várakozó olyan nagybélû falánkhoz hasonlatos, akinek emésztőtraktusa tömegesen hajtja át az ételt, anélkül, hogy tápláléktartamát feldolgozná, hasznosítaná. Tovább is mehetnénk és azt mondhatnók: ahogy az emésztetlen étel nem erősíti az embert, úgy a várakozással eltöltött idő nem öregíti. Igaz, hogy tiszta és vegyületlen várakozás a gyakorlatban nemigen fordul elő.
Thomas Mann
-
Néha, amikor megöregszik az ember (...) amire gondol, vagy amit kíván, valóságosnak tetszik. A végén elhiszi magának, amit állít, és még mielőtt ráeszmélne, már az élettörténetéhez tartozik. Ha valaki aztán kérdőre vonja és hazugságnak bélyegzi a dolgot... nos, akkor mélyen megbántódik.
-
Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség.
Márai Sándor
-
Talán együtt jár az öregedéssel, hogy az ember sajnálja a régmúlt dolgokat. Míg fiatal, változásokat kezdeményez, aztán mikor megöregszik, sajnálja, amiért a változások bekövetkeztek.
Wilbur Smith