Vitkovics Mihály

Szép vagy lyányka? ne tudd! Jót tettél, férfi? felejts el! éktek ezen két mód ád igaz emberi díszt.

A jó tettnek érzése boldogít, s nem az, hogy mások arról mit ítélnek.

E piciny életben mit kívánsz nagy palotákat: Könnyebb kis házból sírba lehajtni fejed.

A tudomány szent tûz, mely nagyra, nemesre az embert Felviszi s fényével messze elüzi az éjt.

Nyugodalomra megyek, már itt van, kedves, az órám; El kell hát válnunk haj! nem akarva is el. Mig kiadom lelkem, tartóztasd könnyeid; ekkép Meghalnom nem lessz kétszeri kínos okom.

Ember igen későn, olykor hamar érik, egészen Nem soha; és ha megért, föld kebelébe lehull.

Versbûl font koszorút teszek oltárodra, s ohajtom, Élj, mint a legszebb vers, örök éveken át.

A szerelem mindég vak; van szemefénye, de nem lát: Hol vermekbe esik, hol tövisekbe akad.

Ki csak imádságos könyvet minduntalan olvas: Vagy nagyon ártatlan, vagy nagyon ártani tud.

A köznép megavult babonáit vesd meg; azokkal Romlik az emberiség, s elme homályba borúl.

Ember hoz törvényt, s megtartja, de rontja is ember; Tartani méltóság, rontani emberiség.

El van rejtve az ember előtt, mint múlik el és hol; Mint a vaksi előtt: hol s mi gödörbe bukik.

A tudomány olyan, mint a fák sorsa tavaszkor: Mind kivirágzik, s csak nyárra gyümölcse vagyon.

Mértéket tartott az igazság hajdan időben, S mindennek, mint a hív anya, mért igazat. Most e sok törvény idején kiragadta kezéből Azt sok biró, s mit mér vele? - Hát aranyat.

A szerelem (...) olyan mint reggel az árnyék; Mindég kissebb lesz, s végre enyészni szokott. Ámde barátságunk olyan, mint estveli árnyék; Nőttön nő, éltünk mig le nem alkonyodik.

Télben megy tőlünk a fecske, tavaszra meg eljön; Igy a csalfa barát boldog időnkbe` keres.