Wilhelm Ostwald

Ha az emberiség őstörténetét tanulmányozzuk, mennél mélyebbre megyünk vissza, a paradicsomi állapottól annál távolabb álló viszonyokat találunk. Mennél inkább közeledünk az emberiség ősállapota felé, vagyis mennél inkább távolodunk a mai kultúremberétől, annál sûrûbben találkozunk a vadság, a kegyetlenség, a vérszomj, a gyilkolási hajlam és a kannibalizmus megnyilvánulásaival. S ez nem is képzelhető másképp, ha elismerjük, hogy az emberiségben megvan a képesség, hogy akarata irányában lassanként megváltozzék.

Ha öreg emberektől azt kérdezzük, hogy mit gondolnak: vájjon jobb lett-e a világ, majdnem mind tagadólag felelnek és pedig annál határozottabban, mennél öregebbek és közös véleményük, hogy "az ő idejükben" hasonlíthatatlanul jobb volt minden. Minthogy ilyenformán nyilatkoznak olyasmikről is, amik bizonyára nem változtak, mint pl. a nap melege, vagy a gyümölcsök zamata stb., teljesen nyilvánvaló, hogy ez ítélet alapja nem a dolgokban, hanem magukban az öreg emberekben gyökeredzik.

Az öregeknek a jelent lebecsülő véleménye onnan származik, hogy ők maguk már elvesztették életörömüknek és az élet élvezésére való képességüknek legnagyobb részét. Izmaik gyengék és merevek lettek. Emésztésük és hőképzésük hiányos, alig tudnak már valaminek örülni. Ehhez jön mindenféle apró kellemetlenség, baj, betegség, úgy, hogy az öregeknek többnyire igazán nincs valami sok okuk rá, hogy az életet szépnek találják. Ezekkel szemben mily ragyogóvá teszik ifjúságuk éveit az elmúlt örömök emlékei. Akkor mind ez a sok rossz messze kerülte őket. S minthogy az emberek a dolgokat természetszerûleg mindig az adott állapotuk és álláspontjuk szerint ítélik meg, szerfelett könnyû az öregeknek az elmúlt élmények szubjektív örömeit objektív különbségeknek tulajdonítani.

A tudományról, a mûvészetről és a vallásról azt tartják, hogy ez a triász az emberiség legfőbb szellemi kincse. Mikor azonban azt kérdezzük, hogy a három közül melyik a legdrágább, kitérnek s többnyire azt mondják, hogy a kérdés nincs helyesen föltéve, tehát nem is lehet felelni rá. Mind a három más szükségletet elégít ki, mind a három a szellemi életnek különböző tereire vonatkozik és nem is lehet őket összehasonlítani. Ennek a válasznak a téves volta rögtön kiderül, mihelyt úgy tesszük fel a kérdést, hogy melyiknek az elvesztése volna az emberiségre legnagyobb veszteség? Ε szempont az összehasonlítás értékmérője: kétségtelenül az a legbecsesebb, amelynek az elvesztése a legnagyobb veszteség.

A tudomány mindig több és több területet vont el a vallástól, amiből kemény harcok fejlődtek, míg végre a vallás elismerte a tudomány fölényét. Ma már a vallás legkitûnőbb védelmezői is egyre azt hangoztatják, hogy a vallás nem áll ellentétben a tudománnyal, ez pedig annak az elismerése, hogy a határkérdésekben a tudományt kell elfogadni legfőbb bíróul. Ez az érv már nem a támadó, hanem a védekező vallásé!

Az emberiség igen sok rétegből áll és tulajdonképpen csak egy csekély része él a mi századunk szellemi légkörében.

A tudomány nem "küzd" a vallás ellen, de nem azért, mintha az ellentétekkel nem törődnék, hanem azért, mert nem módszere a küzdelem. A munka, a folytonos és fáradhatatlan dolgozás - ami megteremtette és fenntartja a tudományt - ez a tudomány módszere, s a munka szempontja küzdelem helyett a vallással szemben is a felvilágosítást és az ismeretek terjesztését parancsolja cselekvésünk eszközéül.

A múltakra vonatkozó ismereteknek közvetlenül semmi hasznát nem vehetjük, hiszen életünk még változtatható része mindig a jövőben folyik le.

Ha elgondoljuk, hogy a mai értelemben vett tudomány alig néhány évszázados, akkor azt kell mondanunk, hogy még a legkalandosabb fantázia sem adhat teljes képet arról, hogy további évszázadok múlva milyen eredményeket fog elérni a tudomány.