William Paul Young

Minden leheletnyi kép és suttogás egy kis ablak, melyen át rálátást nyerhetsz természetünk egy-egy szeletére.

Nem bízhatunk valakiben, akiről nem hisszük el, hogy szeret.

Határokra szükséged van (...), de falakra nem. A falak elválasztanak, a határok pedig megbecsülnek.

Ha az ember túlságosan gyorsan igyekszik ledönteni a falakat, esetleg rázuhanhatnak azokra, akiket szeret. A szabadság újabb ürügy lehet a figyelmetlenségre, és a mások kötelékei miatt érzett könyörület hiányára. A rózsáknak tövisük van. (...) Óvatosan és szelíden bánj velük!

Milyen szavakkal lehet érzékletesen lefesteni az első szerelem, vagy egy bámulatba ejtő naplemente által keltett érzéseket; leírni a jázmin, a gardénia vagy a fehér orgona illatát? (...) A történelem során végig kutatunk olyan szavak után, amelyek összekapcsolják azt, amit ismerünk, azzal, ami után sóvárgunk, és csupán villanásokat kapunk, tükör által homályosan.

Van, amikor a csend hangosabban beszél, és a legnagyobb vigaszt az nyújtja, ha valaki csak ott van mellettünk.

A megértés a megtapasztalásból és a kapcsolatból fakad.

Én vagyok az, akinek az irántad való szeretetét nincs hatalmadban megváltoztatni; és én vagyok az, akiben bízhatsz. Én vagyok a hang a szélben, a mosoly a holdban, az életet felüdítő víz. Én vagyok a közönséges szél, ami meglepetésként ér, és maga a lélegzeted is. Tûz és harag vagyok mindennel szemben, amit elhiszel, és ami nem az Igazság, ami fájdalmat okoz neked, és megakadályozza, hogy szabad legyél.

A szeretet sosem ítél el azért, mert eltévedtél, de a szeretet nem is hagy ott egyedül, bár arra soha nem fog kényszeríteni, hogy előjöjj a búvóhelyedről.

Az ismeret sokrétû. Még saját lelkünket is alig értjük, amíg a lepel fel nem lebben, és elő nem jövünk a rejtekünkből.

A mi lenne, ha, a mi lett volna, ha, vagy minek kellett volna történnie, vagy mi lehetett volna - mind csak erőpazarlás. (...) Persze, ha semminek nincs értelme, még az is abszurd, hogy az ábrándozást tekinti ellenségnek.

A fájdalom, a veszteség és végül az elhagyatottság külön-külön is kegyetlen hajcsárok, együtt pedig csaknem elviselhetetlen pusztítóvá válnak.

A lélek belső háza pompázatos, de törékeny; ha árulás vagy hazugság kerül a falba és az alapba, elképzelhetetlen irányokba mozdul el.

Szükség van a rombolásra ahhoz, hogy a valódi, a helyes és a jó és az igaz felépülhessen. (...) Mesteri módon emelünk színfalakat, hogy aztán saját magunk rontsuk le őket. Független lényekként nagyon rombolóak vagyunk, először kártyavárakat hozunk létre, aztán saját kezünkkel dúljuk szét. Az összes elképzelhető megrögzöttség, a hatalomvágy, a hazugságok biztonsága, az ismertség igénye, a hírnév utáni kapkodás, az emberi lelkekkel történő kereskedés... mind-mind kártyavárak, amiket lélegzet-visszafojtva igyekszünk egyben tartani. De, hála Isten kegyelmének, egyszer levegőt kell vennünk, és amikor megtesszük, Isten lehelete csatlakozik a miénkhez, és minden romba dől.

Legtöbbször azt a tudatlanságot kell megbocsátanod másoknak, és különösen magadnak, ami károkat okoz. Az emberek nem csak tudatosan bántanak. Legtöbbször nem tudják, hogyan csinálhatnák másképp a dolgokat; nem tudják, hogyan legyenek mások, jobbak.

Fiam, te haldoklasz, amióta csak megfogantál. És bár a halál szörnyû rossz, az emberek sokkal hatalmasabbnak képzelik, mint amit megérdemel, mint amilyen valójában (...). A haláltól való félelem nagy részét az okozza, hogy csökevényes, elenyésző az életről alkotott felfogásod (...). Amit te halálnak nevezel, az egyfajta elválás, de egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeled. Te erre az egyetlen, utolsó lélegzetvételt jelentő eseményre irányuló félelmed vonatkozásában határoztad meg a létezésedet, és e köré összpontosítottad magad, ahelyett, hogy felismerted volna, hogy a halál mindenütt ott van körülötted - a szavaidban, az érintésedben, a döntéseidben, a bánatodban, a hitetlenségedben, a hazugságaidban, ítélkezésedben, engesztelhetetlenségedben, előítéleteidben, hatalomvágyadban, árulásaidban, rejtőzködésedben. A halál eseménye csupán egyetlen apró kifejeződése ennek a jelenlétnek, de te ezt a kifejeződést tetted mindenné, fel sem ismerve, hogy a halál óceánjában úszol nap mint nap.

Az igazi szeretet soha nem kényszerít.

Az emberek nagyon szívósak tudnak lenni, amikor képzelt függetlenségük kincseit védelmezik.

Az élet eléggé valóságos akkor is, ha nem homályosítjuk el a dolgokat hazugságokkal.

A hazugságok olyanok, mint egy kis erődítmény; belül biztonságban, és hatalommal bírónak érezheted magad. A hazugságokból épült kis erődítményeden keresztül próbálod irányítani az életedet és manipulálni másokat. De az erődítményhez falakra van szükség, tehát építesz néhányat. Ezek a te hazugságaid igazolásai.