Wladyslaw Stanislaw Reymont

Ne reformáljuk azt, amit már nem lehet átalakítani, sorsára kell hagynunk a gonoszt, hadd falja fel önmagát, rohadjon el végleg.

A nő élete az örök rabság tanyája, barmokhoz bilincselt lelkek élete, szüntelen kálvária!

Azért, mert nem akar a tulajdona lenni, menekül a zsarnoki uralom alól, jogokat és szabadságot követel magának, saját, önálló életet akar élni, meg kell hát gyilkolni, bilincsbe verni, a szerencsétlenség, és a gyalázat mélyébe taszítani, meg kell tiporni a lelkét és a szívét, meg kell fosztani emberségétől, reszkessen csak minden pillanatban gazdája színe előtt, térden állva lesse a kívánságait, visszhangozza akaratát, legyen az árnyéka, szüljön neki gyerekeket, legyen a legutolsó, legengedelmesebb, legszófogadóbb cselédje... mert ura így akarja, ő szab törvényeket, neki van ereje, hatalma és pénze?

Már nem tudtak beszélni, nem is néztek egymásra, de a ki nem mondott szavak oly mámorító boldogsággal töltötték el őket, hogy öntudatlanul egymáshoz hajoltak, legyőzhetetlen vágytól ûzve, ahogy az illattól duzzadó virágok hajolnak össze forró éjszakákon, ahogy a fák - melyeket beragyog a hold fénye - borulnak álmukban a csobogó patak fölé csendes tavaszi éjeken, miközben a még távoli nappalról, a napfényről álmodoznak epekedve.

Tudom, hogy valakinek el kell jönnie, hogy elhozza a világnak a megváltó szót, el kell jönnie, mielőtt minden belefullad a bûnbe.

Széttépném őket, mint a párduc, csak tudnám korhadó bensőjükből kitépni hulla lelküket és új, szent, igazi emberi életet lehelni bele.

Egész életemet, lelkem nyugalmát adnám érte, ha ez az ember egyszer tévedne, ha nem lenne minden szava igazság, mérgező és keserû igazság, mint az élet.

Hallgattak, mert vágytak e szívüknek oly kedves csendre; ebbe rejtőztek egymás elől, mint valami lángvörös, sûrû felhőbe, a riadt félszegség fényködébe, hogy pillantásokkal, kézszorításokkal szóljanak egymáshoz, a szenvedélyes szavaknál, vallomásoknál beszédesebb sóhajokkal, csókokat ígérő, szenvedélytől, mámortól, áhítattól sugárzó mosollyal beszéljenek.

A honvágy, mint a keselyû, lecsap, és lelkembe váj a fájdalom éles karmaival, mint a kiáltás, kiszakad a szívből, réges-régi napok legmélyéből, és mint a vihar, elragad... mint a vihar...

Senki se méltó a csodákra, aki testet öltött.

Sok embert vitt már messzebbre a nyelve, mint ahová menni akart.

A szerelem csak bőséges ünnepi étel. A szerelem sírás, a házasság örök sír, úgy szokták mondani; talán igaz is, csakhogy ez a sír a férj és a gyerekek mellett jobb, mint a magános szabadság.

Ha dolgod van, ember, dolgozz gyorsan, ne sajnáld a kezed-lábad, feküdj neki becsülettel! Ha pedig alkalom van rá, lakodalom, keresztelő vagy halotti tor - akkor pihend ki magad, ereszd szabadjára a kedved, és mulass, ahogy jólesik!

Ha kárt szenvedsz: meghal a feleséged, megdöglik a jószágod, leég a házad - ez Isten akaratja, ne ellenkezz, mert mit is segíthetsz, te szerencsétlen, a sírással-jajgatással? Semmit! Csak elveszted a nyugalmadat, s még az ételt is csalánnak érzed a szádban!

Igazsága mindig annak van, akinek telik rá.

A szerelem (...) elmúlik, mint a tegnapi nap, hiába tartóztatod, még ha az életeddel fizetnél is érte.