Zakály Viktória

Kívánlak, igen. De máshogy. Kívánom a hangod selymét, mint egy kis csengettyût hallani, mely mély megnyugvást hoz. Kívánom a mosolyod, a félszavas megértéseidet, a közelséged. A titkodat, a lelked ajtaját.

Semmit sem tudok kontrollálni, ha te a közelemben vagy.

Én várok rád, mert tudom, hogy nincs ennél érdemesebb dolog a világon, amire várhatnék. Te vagy a minden és még több.

És mégis... kerülöm a nevedet. Mert fáj az a szó, fáj minden ékezet és magánhangzó, fáj, ahogy a számhoz ér, égeti és dörzsöli, de én mégis... még mindig, mohón fújom ki minden tagjait.

Vannak dolgok, amelyekre nem szabad várni. Meg kell tenni, amíg meg lehet, mert ha elmúlt már az idő, visszahozni nem lehet.

Bár új élet kezdődik nekünk, amit már nagyon vártam, de nem múlhat el az, ami történt. A csodálatos és megismételhetetlen dolgok nem tûnnek el úgy a semmibe.

Eddig féltem az emlékektől, nem akartam tudni róluk, ahogy a múltról se, mindig a pillanatnak éltem, úgy, hogy a jövő és a múlt nem létezik. De rájöttem, azok vagyunk, amiket az emlékeinkből fel tudunk idézni, és az, hogy minek tartjuk magunkat, nagyban befolyásolja, mi történhet majd velünk a jövőben.

Minden szerelem különleges és egyedi a maga módján, azt nem lehet a saját érzéseinkből összeállítani vagy kikeverni. Mások érzéseit mi nem tudjuk reprodukálni, de még megérteni se.

Az ember néha nem is sejtené, hogy milyen dolgok gyógyítják meg, egy nagy nevetés, egy őszinte szó és egy idegen erős ölelése.

Nem szoktam megmondani az embereknek, hogy mit csináljanak, ahhoz nem tartom magam elég nagynak. De úgy gondolom, elhagyta a hite, talán ha megtalálja, akkor választ kap a kérdéseire. (...) Aki elől menekül, az nem más, mint saját maga. De azért lehetetlen ez a küldetés, mert az ember saját maga elől nem tud elbújni.

A szerelem olyan véletlenül és hirtelen történik meg egyik rezdülésünk után a másikig, hogy bele sem gondolunk, és már szerelmesek is vagyunk. Bár ez az állapot csak egyetlen pillanat óta tart, mégsem tudjuk elhinni, előtte is éltünk.

Nincs olyan, hogy tökéletes időpont és tökéletes hely. Nem is lehetne. Csak helyszínek vannak és pillanatok. Így jön el az igaz szerelem, amikor nem számítunk rá, és úgy érezzük, jogos a panasz: miért pont most? Pedig sosincs jobb idő a mostnál, s nincs jobb helyszín az ittnél.

Sosincs késő egy kapcsolatnak, nincs olyan, hogy elmúlt, elhalványodott, az érzések mindig ott lesznek az ember lelkének legmélyén, s ez így van jól. S talán csak egy megfelelő szikra, egy tökéletes pillanat kell, hogy felkeljenek tetszhalott állapotukból, s ekkorra talán már sokkal erősebbek is lesznek, mint valaha voltak.

A testnek mindig idő kell a gyógyuláshoz, de a léleknek néha elég egyetlen perc is.

A titok nem ott rejtőzik, hogy mit ronthatsz el, hanem hogy mit tehetsz jóvá.

Ha az ember nem tud megnyílni és takargatja a sebeit, az végül felemészti, és nem csak magát az embert, de a körülötte lévőket is.

Felesleges az elmúlt vagy soha el nem jött álmokon gondolkodni, s helyette olyanokat kell beengedni, amik valósággá is válhatnak.

Elfelejtettem bízni, bízni magamban és az életben. Hinni, hogy mindig lehet jobb, hogy mindig van más, ha valami nem sikerül. S hinni abban, hogy az ember nem csak egyféleképpen lehet boldog, és néha az egészen jelentéktelen dolgok jelentik a legtöbbet.

A vonat a mi életutunk, emlékszel? A kabinok pedig emberek és sorsok, amelyekkel találkoznunk kell, van, hogy mi választjuk ki, ki mellé ülünk be, van, hogy minket választanak ki mások. Néha rövidebb ideig tart, máskor pedig végtelennek tûnik, de soha nem úgy jössz ki egy fülkéből, ahogy beléptél oda.

Észrevetted már, hogy a legváratlanabb dolgok mindig akkor történnek, amikor úgy érzed, hogy az élet kiszámítható, és biztos vagy abban, mi vár rád holnap és azután?