Závada Péter

Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.

Mit kaptál, csak a jellemem. Külcsín vagyok, semmi más. Azt remélted, kell legyen a lét mögött identitás.

Az anya képe gyakran ráolvasódik a kedves képére. (...) Az ember nem mindig van tudatában annak, hogy nem épp az anyukáját próbálja-e helyettesíteni a partnerével.

Az ember stresszből és szorongásokból felépít magának egy másik testet a saját testén belül, ami aztán szép lassan elpusztítja.

Vannak vakok, akik foltokat látnak, de vannak, akik semmit, mert nem mûködnek a látóidegeik. Ilyesmit érez a lírai én a sokadik szakítás vagy családtag elvesztése után. Nincs mibe kapaszkodnia.

Tudod, a szerelem sötétben termelődik, mint a melatonin. Ez ahhoz kell, hogy aludni tudjunk. Mármint a szerelem. Aztán ha végre sikerül, biztos megint valami rémálom jön majd, hogy már nem az enyém vagy, hanem valaki másé: mint aneszteziológusok álma.

A tartós gyász éppolyan káros, mint a makacs fagyok. Roncsoló hatású jéglencsék keletkeznek tőle a gondolataimban, mire reggelre bennem is folyékonyra fagysz.

Ahogy kiejtem, a földre zuhan a neved, és meglazítja a foghíjas parketta léceit. Még egy ilyen becsapódás, és szilánkosra törnek padlón heverő viszonyaink is.

A jövő ott van valahol a szerelvény csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.

Nem tudom elfogadni, hogy lassan véget ér ez a nyár is, és aztán már nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség, hogy mától az elöl felejtett tej vagy a számban a fogak egy új időszámítás szerint romlanak. Legalább át kéne csempészni magamból valamennyit ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek a múltammal kapcsolódási pontjaim.

Az elgurult szavakat összeszedni fölösleges. Ha olykor kérdez is még rólunk bárki, a válaszaidban minden határozatlan névelő én vagyok.

Békülni nem volt hova nem lehettem egyszerre a fájás kiváltó oka s önnön hazug gyógyszere.

Hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan, s ki üres, részed nem lehet, semmim sincs, hát velem van az, hogy elengedtelek.

Oly sok idő megy el formaságra, az embernek nincsen is élettere. Mint ez a gondolat a szótagszámba, napjaidba, lám, nem férek bele.

Ma mégse jössz. A sarkon állsz. A nap korongja fölragyog: ezernyi égi vaskohász locsolja szét a sörhabot.

Széthullok mint a farost puha forgács az arcom várom a hajnalt kisiparost végre összeragasszon.

Olyan vagy, édes, mint a mérges áspis, s én, mint a légért kapkodó egér. Bár szívemen melengethetnék mást is, egy csókod minden fulladást megér.

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen! Oly könnyû volt veled, s velem nehéz. Múltunk lakik ma minden létigében. Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Minek tût keresni a szénakazalban? A széna puha, a tû meg szúr.

Az ősz ma, nézd meg, épp bokáig ér. A szeptemberre külön színvilág van: összekutyulva barna és fehér, rumos kóla egy részeg indiánban.