Zelk Zoltán

Ne szánakozz rajtam. Ha keserû is távozásod, mily szép az emlék, mit bennem felejtesz.

Búcsúzni sose korai, mert mily csodára várnék? mégse tudom kimondani: Isten veled fû, sár, rét, hegy, út, folyó... jó ismerős, kitől el sose válnék - pedig talán nem is több a halál, csupán tikkadt vándornak árnyék.

A rádiót figyelve lestük Puskást, ahogy lefut cselezve, Bead, s aztán... haj, balszerencse! Kocsis fejese kapufára Csattan... de jő Bozsik, s bevágja! S Hidegkúti talál megint utat A kapu előtt, s benn a féltucat!

A nagy emberek leszármazottjai mindig szerények és bátortalanok. Legszívesebben letagadnák származásukat, hiszen így visszanyernék szabadságukat, nem kérnék számon minden cselekedetüktől, hogy méltó-e a nagy elődhöz.

Nehéz vagyok? Nekem se könnyû, hogy már csak téged lélegezlek, mit adhatok? mit kérjek tőled? próbáld megszokni, hogy szeretlek.

Már hallgat a szív. Fölhangosodnak Isten léptei.

- Ha lehetne, szeretnéd újrakezdeni?

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, nem tudják, már járni tanulok megadóan, Isten oldalán.

Miként a rab cellafalat, úgy kopogtatnám sírodat, megtanultam ott a jelet - de más rabság ez, a tied.

A boldogság az bársony, ölébe vesz, elaltat, ringat és sose faggat.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. Közeleg a rozsdaszínû áradat. Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött - elnémul a rigó, el a tücsök. (...) Csügged az ág, ejti leveleit. - Ó, ha az ember is a bûneit így hullatná! S lomb nélkül, meztelen, de állhatnék telemben bûntelen!

Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem lehet! mert hajad, orrod, szájad és szemed - mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál.

Megtanultalak én örökre, nem rólad tudok már, de téged.

Ki emel, ki emel, ringat engemet? kinyitnám még a szemem, de már nem lehet...

Hóval lepett égi úton Mikulás már útra kél, csillagok szállnak fölötte, s vígan fut véle a szél.

Égi úton fúj szél, hulldogál a hó. Nem bánja azt, útrakél Mikulás apó.

Erdőt, hegyet, tengert, folyót, kék cinkét, csecsemőt, ha láttam, lelkem csak azt mondogatta: milyen szép az Isten!

Mi vagyok én? Az Isten sóhaja. Mi leszek én? Az Isten némasága.

Van-e multimilliárdos, kinek annyi a kötvénye, mint amennyi zöld bankója ennek a nyúlánk nyírfának?

Aki szeretett a földön, akit szerettek a földön, annak nincs halála!