Még hogy a szerénység a templomok erénye, amikor holmi megrokkant vénasszony azt képzeli magáról, hogy a Végtelen van a keze ügyében, imáival pedig a vakmerőség olyan szintjére emelkedik, amire még egyetlen zsarnok sem formált jogot? A világ minden kincsét odaadnám egyetlen pillanatért, amikor összekulcsolt kezeim titkaink és banalitásaink nagy Felelőséhez könyörögnének. És lám, ez a pillanat bármelyik hívő számára megszokott adottság - mintegy a szolgálat időbeosztása. Aki valóban szerény, csak ezt hajtogatja magában: "Lévén túl alázatos az imához, túl tehetetlen, semhogy átlépjem a templom küszöbét, beérem saját árnyékommal, és nem kívánom, hogy Isten kapituláljon imáim hallatán."