Emil M. Cioran

Miután az ember már rádöbbent egy megrázó és könnyen fölidézhető belátással saját céltalanságára, felfoghatatlan számára, hogyhogy a többiek még ennyire sem képesek. Kioltani magad oly magától értetődő és egyszerû tettnek néz ki! Miért hát olyan ritka, miért mulasztja el mindenki? Azért, mert az értelem hiába utasítja vissza az életkedvet, a cselekvéseket elnyújtó semmi ereje meghaladja minden abszolútumét; ez magyarázza a halandók hallgatólagos szövetségét a halál ellen; ez a semmi nem puszta jelképe a létezésnek, ez maga a létezés; ez a minden. És ez a semmi - ez a minden -, bár képtelen értelmet adni az életnek, mégis arra kényszeríti azt, hogy kitartson abban az állapotban, amiben van: az öngyilkosság-nélküliségben.

Mindenki egy adag tisztasággal jött világra, amely eleve arra rendeltetett, hogy beszennyezze a társas érintkezés, e bûntény az emberi magány ellen. Hisz még a lehetetlent is megtennénk, nehogy önmagunknak szenteljük magunkat. Felebarátunk korántsem a végzetet, inkább a bukás kísértését képviseli. Nem tudva kezünket tisztának és szívünket romlatlannak megőrizni, idegen izzadságokkal mocskoljuk be magunkat, és mivel szomjazzuk az undorítót és kedveljük a bûzt, a közfelkiáltás sarában hempergünk. Amikor aztán szenteltvízzé vált tengerekről álmodoznánk, túl késő már beléjük mártózni, túlságosan elmélyült romlottságunk nem engedi, hogy ússzunk bennük: magányunkat végigdúlta a világ; mások belénk mart nyomai kitörölhetetlenek.

Az embernek csak önmagára lenne szabad hallgatnia.

Csak azért keresztezzük egymás útját, hogy közösen alacsonyodjunk mind mélyebbre a semmi felé vezető hajszánkban: az eszmecserékben, a vallomásokban és az intrikákban.

A teremtmények hosszú sorában kizárólag az ember vált ki szûnni nem akaró undort. Egy állat csak ideig-óráig lehet visszataszító; nem indul erjedésnek az agyunkban, míg felebarátaink ott kísértenek gondolkodásunkban, és beépülnek a világtól való elszakadásunk mechanizmusába, hogy visszaigazolják elutasításaink és sehová sem tartozásunk rendszerét.

Az unalom csak a kezdete ennek az utazásnak... megérezteti velünk, hogy az idő túlontúl hosszú, és képtelen bármilyen végcélt vetíteni elénk.

Az értékek teremtőjének szerepében az ember ízig-vérig önkívületben él: zsákmányul ejti a hit, hogy valami is létezik, holott ha csak visszatartja lélegzetét: leáll minden; ha felfüggeszti érzelmeit: semmi sem rezdül; ha elfojtja szeszélyeit: minden egyszínûvé válik.

Az isten: merőleges zuhanás tulajdon rettegésünkre, a kereső, de a reménytől meg nem tévesztett ember világába villámként becsapódó üdvösség, vigasztalan és szándékosan vigasztalhatatlan büszkeségünk azonnali eltörlése, az egyén mellékvágányra terelése, nyugtalanság híján tétlenségre ítélt lélek.

Az ember látványától hányingerem van! A szerelem - két nyálka találkája. Minden érzelem a mirigyek nyomorából meríti a maga abszolútumát. Nemességet ne keress, csak a lét tagadásában, csak az eltörölt tájak felett lebegő mosolyban.

Egykor nekem is volt "énem"; mára azonban puszta tárgy vagyok... teletömöm magam a magány kábítószereivel; a világ ugyanis nem kínált eléggé erőseket ahhoz, hogy megfeledkezzem róla. S ha egyszer kiöltem a bennem szunnyadó prófétát, ugyan mi keresnivalóm lehetne még az emberek között?

Az emberből annyira mélyről jön a prédikálás szenvedélye, hogy oda még az önfenntartási ösztön sem tud belátni. Mindenki arra vár, mikor üt végre számára az óra, mikor rukkolhat elő ő valamivel, legyen az bármi. Hallathatja a szavát: több nem is kell ennél. Drágán fizetjük meg, hogy nem vagyunk sem süketek, sem némák.

A szemetesektől a sznobokig mindenkiből csak úgy árad a bûnös nagylelkûség, mindenki a boldogság receptjeit osztogatja, mindenki a többiek lépteit óhajtja terelgetni: a társas élet ettől elviselhetetlen, de ettől leszünk saját magunknak még elviselhetetlenebbek: ha valaki éppen nem ártja bele magát mások dolgába, saját ügyei annyi nyugtalansággal töltik el, hogy tulajdon személye lesz a vallása, ha ugyan nem ellene fordul, mint fonák apostol: mindannyian az egyetemes játszma áldozatai vagyunk.

Ami kifejezést nyer, elveszti intenzitását, és így elviselhetővé jelentéktelenedik.

Mindenkinek magyarul kellene meghalnia - vagy elutasítania a halált.

Az életet csak az alvásnak és a felejtésnek köszönhetően lehet elviselni: az ember túl gyenge ahhoz, hogy huszonnégy órányi józanságot kibírjon.

A fájdalomnak az a sajátossága, hogy nem szégyelli ismételni magát.

- Imádkozni fogok önért. - Köszönöm. De ki fogja meghallgatni?

Optimista rohamaimban azt mondom magamban, hogy pokol volt az életem: az én poklom az ízlésem szerint való pokol.

Érzem, hogy szabad vagyok, de tudom, hogy nem vagyok az.

Vannak éjszakák, amelyek után nevet kellene változtatni, olyannyira mások lettünk.