Szerkesztőnek lenni olyan, mintha magadra öltenéd a láthatatlanná tevő köpenyt. Az a dolgod, hogy az olvasónak még csak eszébe se jusson rákeresni a kolofonban a nevedre, a kritikusok ne a te stílusodat, jó ritmusú prózád, kidolgozott karaktereid dicsérjék, hanem természetesen a szerzőét, aki - jó esetben - egy interjú vagy egy utószó közepén megemlít mint egy olyan barátot, akinek viszonylag sokat köszönhet. Nem csoda, hogy nincs szerkesztők díja sem, de ha volna is, akár bal-, akár jobboldali, valószínûleg bajban lennének a bírák, mert mi alapján ítélnék oda? Soha nem árulhatod el, milyen volt az eredeti kézirat.