Ughy Szabina

Miért érzem mindennél erősebben, hogy hamarosan meghalok? Hogy két nap vagy húsz év múlva, most egyre megy. Eltûnök majd anélkül, hogy valaha, valaki (...) igazán látott volna engem. Mint amikor prizmán keresztül összegyûjtött napfénnyel lyukat égetnek a selyempapírba.

Hogy miért hagytam (...), hogy évekig úgy éljünk egymás mellett, mintha ott sem volnánk, nem tudom. Kényelmes volt, igen, azt hiszem, kényelmes, mint egy kinyúlt pulcsi. Fogalmam sincs, milyen lehet az az élet, ami nem ilyen.

Nem tudom, miért van ez a hivatkozós kényszer a pasikban. Biztos annak is megvan az evolúciós magyarázata, hogy miért életbe vágóan fontos, hogy egy hímnemû fejből idézzen egy régi magyar írót vagy egy filmjelenetet, a nő meg álmából fölkeltve is tudja, hol van a LED-izzósor vagy a ruhaszöszölő gurtni. Talán olyan ez, mint a páváknál a farktollak szétnyitása.

Először fél évvel a szakítás után próbálkoztam társkereséssel. (...) Dühömben regisztráltam egy oldalra. Pedig dühből két dolgot nem szabad csinálni: pasizni és inni. Meg hát, ha valami szánalmas, az ez: beismerni a világ előtt, hogy képtelenek vagyunk egyetlen férfit is rávenni arra, hogy megszólítson minket.

Ha léteznének igazi férfiak, közülük egy biztosan megtalálna. Nekem jönne az utcán, szétszóródnának a jegyzeteim, kifordulna a papírzacskóból a két teljes kiőrlésû ciabatta, szabadkoznánk, közben rálépnék az egyik kenyérre, ő meg meghívna vigasztalásként egy kávéra. Nem olyan bonyolult a szerelem forgatókönyve.

Azt hiszem, ezek az elhallgatások tartják össze a családunkat: mi annyira szeretjük egymást, hogy nem hozzuk direkt kellemetlen helyzetbe a másikat.

Ha csak elhallgatunk dolgokat, az még nem hazugság.

Nehéz mesterség ez. A szeretők folyton várnak. Mikor van az egyiknek egy szabad órája, a másiknak egy délelőttje, amikor elutazik a házastárs.

Nem engedhetjük meg magunknak a boldogtalanságot. Az a csórók kenyere.

A felvetés mindig ugyanaz, mindig adott, de te döntöd el, hogy mivel töltöd ki, ez a te szabadságod. És ha elrontod, semmi baj, sok munkával, de visszabonthatod. Egyedül a felvetéssel nem tudsz mit csinálni, az olyan, mint a sors.

Nekem csak nagyon sokára vált világossá, hogy a szavaknak súlya, színe van, (...) hogy a szavak között mekkora különbség van, mélység és magasság, fény és sötétség, azok közt pedig millió árnyalat.

Egyedül, gyorsan, akár úgy is, hogy belerokkanok, de megcsinálom. Ezt a depressziót is valahogy majd megoldom, azért járok terápiába már egy éve. (...) Meg kell oldani, hogy csinálhassam a dolgom. De a gyógyszer valamiért ijesztő, csalásnak tûnt. Hogy magamtól nem megy. Ami pedig magamtól nem megy, az azt jelenti, hogy gyenge vagyok. És ha gyenge vagyok, akkor sajnálni fognak. Márpedig engem ne sajnáljon senki.

Csak azt érzem mindennél világosabban, hogy semminek sincs semmi értelme egyáltalán. És ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Elképzelhetetlen, hogy bármi más legyen ezen a végtelen ürességen kívül.

Reggel, mikor felkeltem, nem tudtam, miért kelek föl. Hogy mi az élet értelme. És ez olyan súllyal tört rám, mintha az univerzumban zuhantam volna, és nem a Föld felé, hanem ellentétes irányba. De ami a legjobban aggasztott, a körülöttem lévők közt sem láttam senki olyat, akiről azt gondoltam volna, hogy na, igen, az ő életének legalább van értelme. A Föld és rajta minden élőlény - velem együtt - ebbe a végtelen reménytelenségbe zuhant megállíthatatlanul.

Továbbra sem tudom, mi az élet értelme, de már nem érdekel. A kicsi dolgok jobban. A kutya, a café latte, az eső, a rigó hangja hajnalban, ezek jók, és ennyi elég is.

A halálfélelemnek nincs se múlt, se jövő ideje. Csak a most, csak az itt és most, vízszintes és függőleges, metszéspontjukban én, én, apró kis ponttá tömörülve.

Életem nehéz vagy épp legszebb perceiben szeretem magamat leírni, mintha egy regény vagy egy film szereplője volnék, aki egy megrendezett jelenetben van, pont úgy, ahogy a rendező vagy az író megálmodta őt.

Ki ez a nő? Ki vagy te? - kérdeztem magamtól. - Mi vagy, te csapzott hajú, izzadtan ziháló, karikás szemû izé? Reflexből mosolyra húztam a szám, mintha fotóznának, a jövőnek pedig illik erőt és reményt sugároznunk. Vagy mi másért kéne mosolyogni? Vagy így üzenünk magunknak, így hazudjuk azt, hogy de jó volt itt és most? Minek ez a baromság? Kinek mosolyogsz? Nekem? Engem nem tudsz átverni ezzel az erőltetett izommozgással a képeden.

Ha valami ijesztő, az nem a halál, hanem a mozdulatlanság, amikor legyőz a fájdalom. Csak fekszel, gondolataid sincsenek, bezárulsz egy pontba, ahová nem fér már be melléd a remény.

Olyan nehéz, ha nincs kit gyûlölni. Vulkánkitörések üvöltése sem elég, hogy kifröcsögd magadból a dühöt. Hogy nincs felelős. Az ártatlanok szenvedésére nincs mentséged, Uram.