Az ember a saját elmúlására gondolva abba a vigaszba kapaszkodik, hogy legalább valami tovább fog élni, ami képvisel bennünket vagy sokat jelent számunkra, s valamiképpen megőrződünk benne, még ha ez nem több is, mint hogy tudjuk, vannak dolgok és emberek, akiket szeretünk, s azok túlélnek minket és még sokáig létezni fognak. Gyerekeink élete folytatódik, úgyhogy a miénk sem ér igazán véget: ez a szánalmas foszlány maradt meg az egyiptomiak halhatatlanságából a modern ember számára. Egyesek természetesen a maguk szelíd keresztény mennyországába kapaszkodnak vagy Allah ridegen orgiasztikus paradicsomába, de a legtöbb ember számára valami egyszerûbb van a tarsolyban: gyerekek, unokák, családi vállalat, egy élet munkája, vagy épp csak az ember mindennapi ügyeinek kellékei: a kocsma és az utca megmarad, a futballklub is megmarad, a kormány és az alkotmány és a régi rendszer is. Ha az embert nem hangolják le ezek az intézmények, amelyek szívtelenül zörögnek tovább, mennyei közönnyel szemlélve az egyes ember halálát, akkor, épp ellenkezőleg, bátorságot öntenek belé, és olyanná válnak, mint a fáraósírok falain lévő ételábrázolások.