Arany János

Mi a tûzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!

Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég, csak azt köthesse be.

Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt.

Nehezebb eltörni a faragatlan fát.

Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyûl az éji vad: Te tetted ezt, király!

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten, És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

De hová juték? hisz örömünnep van ma... Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen: Nevem ünnepét én - zárkozván magamba - Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

Azért találták fel, - emeljünk kalapot! - Régi bölcs atyáink hajdan a névnapot: Máskép a szeretet közülünk kihalna; Máskép a halandó, nem lévén alkalma, Sohasem óhajtná embertársa javát, - És akkor az élet nem érne egy kovát.

Neved örömnapja imé hozzánk juta, Sőt ha nem csalódom, már tovább is futa, Mégis az én Múzsám néma volt és buta, Ami, ha nem csuda, üssön meg a guta.

Életem hatvanhatodik évébe` Köt engem a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csûrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.

Nyolcvan év Ritka szép; Hetven év Jó, ha ép; Hatvannégy esztendő: Untig elegendő.

Sem hegedû, se cimbalom, Beh szomorú lakodalom! Mintha orruk vére folyna - Dehogy lennék menyasszonya!

Mert hogy` szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon?

Vígan! az ó év haldokol, Nevessünk mint örökösi, - Pedig bizony semmit se hágy Annak, ki végpercét lesi. Hajrá fiúk! ez a pohár Az évért, mely kiszenvede; Emléke fönn lesz holnap is... Egy kis mámor futó köde.

Itt van tehát: megjött az Új év, Mint biztató előlegem; Háromszázhatvanöt nap-éjre Halvány reményszínt hoz nekem.

A nép fontosabb dolgot is megért, csak nyelvén adják elő, anélkül, hogy egy szóért lapokra terjedő magyarázatokat kívánna. Egyszerûen, néhány szóban megmondani neki valamit; ez a dolog veleje.

Vásár az élet: a földnek lakossa Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.

Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága.

Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve, Csalfa, tünde fényalak, Egy sugár a nap szeméből... Büszke diadalmosoly, Mely a sirvafutó felhőn Megtörik, - de nincs sehol!