Szegény magyar testvérem, valahol Budapesten, vagy az Alföldön, vagy távol Dunántúl: sajnállak, mert te nem ismerheted ezt az érzést. Nem tudhatod, mi az: honvédeket várni. Sajnállak, mert te nem éltél rabságban huszonkét évet, nem szenvedtél megaláztatást, nem tûrtél idegen parancsot. Téged nem üldöztek, nem raboltak, nem voltál megvetés céltáblája magyarságod miatt. Te nem is tudhatod igazán, hogy mi az, amit mi éreztünk akkor! (...) Az egész testünk egyetlen szív volt, az egész utca egyetlen szív volt, az egész világ egyetlen szív volt, és ez a szív úgy vert és dobogott, hogy nem lehetett már bírni vele. (...) Úgy éreztük, hogy a szívünk kettéhasadt és szétnyílt. Kiömlött belőle minden, ami évek óta felgyûlt, s meztelen csupasz szívünk ott piroslott tisztán és feltárva a honvédek előtt, akik eljöttek, akik a mieink.