Ugrás a tartalomra
- A hatodik születésnapomon apám már rég nem élt velünk, szóval csak én, anya és Linc voltunk, és amikor anya odaadta az ajándékom, az egyetlen ajándékom, én éreztem, hogy a Millennium Falcon lesz az. Szóval, már hetek óta azért könyörögtem, és pont megfelelő méretû volt a csomag, letéptem róla a csomagolópapírt, és egy madáretető volt, de ráadásul nem is sima madárház, hanem madárház-barkácskészlet. Két napig nem beszéltem vele utána. De amikor sikerült rávennie, hogy összerakjuk, együtt megcsináltuk, összeraktuk a darabokat, egyesével, és az lett életem első építménye. Imádtam, és ő ezt tudta előre. Jobban ismert engem, mint én magamat.
- Erre valók az anyukák, nem?
- De, csak az a furcsa, hogy bár nem láttam 23 évig, a lelkem mélyén mégis hiszem, hogy most is jobban ismer.
Kapcsolódó idézetek
-
Amikor kicsi voltam, azt játszottam, hogy királylány vagyok, akit örökbe fogadtak, miután a birodalmat lerohanták a rosszfiúk. Az igazi szüleim, Mr. Király és Mrs. Királyné bármelyik pillanatban értem küldhetik a limuzint. Közel voltam hozzá, hogy hétévesen szívrohamom legyen, amikor apámért egyszer limuzint küldtek, hogy kivigye a reptérre. Tényleg azt hittem, értem jöttek, de nem akartam menni. Apám taxival járt ezután. Kinézek az ablakon. Sehol egy limuzin, egy szekér vagy egy hintó. Most, hogy mennék, senki nem akar elvinni.
-
Fura dolog ez az ötven év. Van egy emlékem, a szüleim vettek egy házat, odahívták a barátaikat. Ropi, italok, és ott voltam én is, az ötödikes, és világosan emlékszem, arra gondoltam: "úristen, minek építkeznek ezek, mindjárt meg fognak halni?". Öregnek tûntek. Ehhez képest most, ötvenévesen tele vagyok tervekkel.
Tóth Krisztina
-
Látókört akartam adni neki, lehetőséget, hogy megismerjen mindent, aminek a megismerése tőlem függ. Nem gondoltam végig pontosan, inkább csak ösztönösen éreztem, hogy ez is hozomány, ez is útravaló az életre.
Szilvási Lajos
-
Új időszámítás kezdődött számomra. Amíg nem volt, el se tudtam képzelni, milyen lenne az élet vele. Amióta van, nem értem, hogy létezhettem nélküle. Az ő élete lett az enyém alfája és ómegája.
Krizsó Szilvia
-
Amikor létezett a családja, az nehezebbnek tûnt számára, mint elveszíteni őket. Mindig is hiányzott valami, és ennyi év, ennyi kilométer után azt is megértette, hogy mi: a melegség, a nyitottság. Valaminek a magva, ami soha nem kapott lehetőséget a kihajtásra.
Lily Brooks-Dalton
-
Jó helyre születtem, egy olyan családba, ahol engedtek kibontakozni, és nem nyesegették a szárnyaimat. A szüleim mindig biztattak, hagyták, hogy végigvigyem a terveimet és megtanuljam saját magam eldönteni, hogy valami jó vagy rossz. Erre az alapra jól lehetett építkezni.
Máté Bence
-
Születésünkkor kapunk egy nagy zsákot, és az bizony hozzánk van kötve. Ebbe a puttonyba az életünk során belekerülnek dolgok. A szülő elvesztése, a barátság felbomlása, a nagy szerelem katarzisa, vagy annak elmúlása is ilyen. Amit én éltem át, azon a sok milliárd ember közül senki nem ment keresztül. Ez nem különlegesebb, vagy másabb élményanyag, de az enyém. Csak ez az enyém.
Mucsi Zoltán
-
Legalább álmaim voltak, amelyeket féltve őriztem a szívem mélyén, de a valóság kőfalába ütközve ezek is szétzúzódtak, ezer darabra törtek: lehajoltam, összegyûjtöttem valamennyit, és most végtelen türelemmel rakom őket újra össze. Visszaadom nekik régi fényüket, és szárnyakat is adok nekik, hogy megtanulhassanak repülni, s lassan-lassan felemelkedhessenek a magasba, egészen addig, mígnem talán még azt a kőfalat is átrepülik, és egyszer csak ott lesznek odaát, azon a helyen, ahol az álmok megvalósulnak, először gondolatok alakját öltik, majd tervekké állnak össze, végül pedig konkrét tényekké válnak.
-
A szüleim belém nevelték, hogy az anyagiak a legfontosabbak az életben. Elegánsan berendezett, nagy házat akartam, amelyet valaki más takarít helyettem, és modern konyhát, ahol valaki más főz rám. Mint mondtam, sekélyes voltam. Fiatal és roppant sekélyes. És nem láttam semmi akadályát, hogy mindezt elérjem. De azért vágyódtam értelmesebb dolgokra is.
Stephenie Meyer
-
Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott... Mi? Az, hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.
Márai Sándor