A kamaszkor valóban így néz ki, hogy a gyerek becsukja az ajtót, és azt mondja, hogy "hagyjál békén". Én mindig elmondom a szülőknek, hogy a csukott ajtó mögött egy nagyon szorongó kis lény van, aki másra se vágyik, mint hogy te ne add fel a kopogást azon az ajtón, hogy te akarj kapcsolódni akkor is, hogyha lepattint, hogy valahogy találj hozzá utat.

Kapcsolódó idézetek

1. A fiúk természetüktől fogva igénylik (...) a csendeket - nem szabad rájuk ijeszteni azzal, hogy túl sok szót zúdítunk rájuk, túl gyorsan. Az, amit mondanak, igazából nem olyan fontos. A fontos dolgok a szavak közötti csendekben rejlenek. Margaret Eleanor Atwood
2. Nagyon sok jó ember van körülöttem, és nagyon fontos, hogy ha az ember bármennyire is egyedül akar lenni, és bármennyire is azt mondja, hagyjatok és ne gyertek ide, mindig kopogjanak... mert a kopogás az megnyugtat. Tudod, hogy ott van valaki és kopog, még ha nem is engeded be.
3. Azt üzenem a fiataloknak, hogy ne hallgassanak senkire. Se a szüleikre, se a testvéreikre, se a szerelmükre. Amikor az ember este fekszik a sötétben, egyedül a kispárnájával, akkor tud azon gondolkozni, hogy mire is vágyik valójában. Mindennek ez a kulcsa.
4. A felnőttek azt mondanak a gyerekeknek, amit akarnak. Egy gyereknek hosszú ideig a felnőttek kimondott szava a legszilárdabb valóság. Amit mondanak, segíthet átvészelni a legiszonyúbb valóságot is, de bele is taszíthat. Akárcsak az, amit elhallgatnak.
5. Egy kölyökkutya, ha néhányszor az orrára koppintanak, félénkké válik; néhány elutasítás egy fiút is megfélemlít, és visszahúzódásra késztet. De amíg a kölyökkutya duzzogva eloson, aztán hátán hemperegve visszahízelgi magát az emberek szeretetébe, egy kisfiú nemegyszer eltitkolja sértődöttségét, közönybe burkolja, vagy dacosan viseli el. És ha egy fiú egyszer-kétszer kosarat kapott, már ott is megtalálja, ahol nyoma sincs, vagy - ami még rosszabb - kikényszeríti az emberekből a fricskát egyszerûen azáltal, hogy számít rá és várja. John Steinbeck
6. Mostanában annyi ajtó csukódik be mögöttem... És én néha szeretném, ha ez egy kicsit lassabban menne. Visszamenni nem akarok, hiszen az ajtók csakugyan bezáródnak, és az ember nem is mehetne vissza. És én csakugyan a magam útján akarok továbbmenni. De hát néha kifulladok egy kicsit, és olyankor szeretném azt mondani, hogy - állj... csak egy pillanatra... csak egy percre állítsuk meg, kérem, a világot... csak addig, míg hozzászokom egy kissé, hogy ott legyek, ahol vagyok.
7. Nekem, szülőként nem annyira az a szerepem, hogy felkapcsoljam a gyermekeimnek a lámpát, hanem inkább az, hogy hagyjam őket a sötétben szaladgálni (felfedezni), miközben gondoskodom a falakról is, hogy ne futhassanak túl messzire, és bizonyossá teszem a számukra: amikor falba ütköznek és elesnek, én ott leszek, és felsegítem őket. Egy kétéves gyermek ugyanis arra vágyik, hogy szabadon fedezhesse fel a világot, de ezzel egyidejûleg valaki magához is ölelje (de persze ugyanerre vágyik a tinédzser, a felnőtt... valójában mind erre vágyunk). Beau Lotto
8. Ezerszer találkozol csukott ajtóval, ezerszer téblábolsz előtte, ezerszer szeretnéd megtudni, mi van mögötte. Hallgass a benső hangra! Ha azt mondja, hogy rajta! - akkor gyerünk! De ha csak halkan hallod és bizonytalanul, akkor ne kísérletezz. A világmindenség nem mindig szereti, ha feltárják a titkait. Leslie L. Lawrence
9. A gyerekek annyi tapasztalatot kapnak felnőttektől, más gyerekektől, hogy mit hogyan kell csinálni, de felnőttkorban ez megszakad. Mindenki csinálja, ahogy tudja, és nem árulják el egymásnak. Magukra hagyott felnőttek az ajtók mögött. Kollár-Klemencz László
10. Kamaszként mindennel problémánk van, mert kívül-belül változunk. Kialakulóban van a saját szemléletünk, ehhez viszont túl sokat kell feldolgoznunk, megértenünk viszonylag rövid idő alatt. Sokszor összezavarodunk. A félelmet és a szorongást az válthatja ki, hogy nem tudunk megfelelni az érett, a szülőkről leválni képes kis felnőtt képének. Túlzottan is fontossá válik, hogy mit gondolnak rólunk mások. Racionálisan tudjuk ugyan, hogy nem várják el, hogy előbb felnőjünk, mint ahogy képesek vagyunk rá, de tudat alatt mindig meg akarunk felelni egy mások által kialakított vagy jónak gondolt nagykorú, felnőtt élet normáinak. Kováts Laura Rozália