Ugrás a tartalomra
A kicsivel voltam. Ott bújtunk a feketerigó fészkében. Puha, meleg testét tollak borították. A feketerigó a háztetőn ült, szárnyait lebegtette, rikoltozott. MacNabola doktor és Halál doktor alattunk állt a kertben. Mellettünk egy asztalon kések, ollók és fûrészek. Halál doktor egy nagy fecskendőt tartott a markában.
- Hozd le! - kiabált. - Rendbe hozzuk! Jobb lesz, mint újkorában!
A kicsi sivalkodott és sivalkodott félelmében. Ott állt a fészek szélén, a szárnyait lebegtette, először próbált repülni. Láttam a szárnyán a nagy kopasz foltokat: még nem volt elég tolla, a szárnyai nem voltak elég erősek. Próbáltam utána nyúlni, de a karom kemény volt, merev, mint a kő.
Kapcsolódó idézetek
-
Megint benne voltak a drótok és csövek. Az üvegdoboz lecsukva. Nem mozgott. Fehérbe burkolva feküdt. Pihés volt a haja, egyenes szálú, sötét. Szerettem volna megérinteni, megérinteni a bőrét, érezni az ujjaimmal, milyen puha. A két kis keze szorosan ökölbe szorítva feküdt kétoldalt a feje mellett. Nem szóltunk semmit. Hallottam a saját lélegzetem, a szüleim szapora, ijedt lélegzetvételét mellettem. Hallottam, ahogy visszaszippantják a könnyeiket. Figyeltem. Erősen figyeltem, és a zajokon át egyszer csak meghallottam a kicsit, lélegzete finom, távoli sípolását, mintha másik világról jönne. Erősebben figyeltem, míg azt nem hittem, a szívverését hallom. Azt mondtam magamnak, ha elég erősen figyelem a légzését, vigyázok a szívdobbanásaira, nem hal meg.
David Almond
-
Ide figyelj, odahaza volt nekünk a kertben egy magas diófánk. Nehéz volt rá fölmászni, a törzséről visszacsúsztam, mindig lehorzsoltam a térdem. De én nagyon szerettem a fa tetején üldögélni, egy nap többször is fölmásztam rá. Aztán egyszer a nagyanyám meglepett egy kislétrával, odatámasztotta a fa alá, kényelmesen fölsétálhattam rajta, akár a lépcsőn. Néhányszor kipróbáltam, aztán bevittem a kislétrát a fészerbe. Szegény nagyanyám nem értette, de te érted, ugye?
Janikovszky Éva
-
Annyi éven keresztül ugrált az ágyán, hogy egy délután, ugrálás közben a szemem láttára kiszakadt az ágynemû. Szállongó tollak lepték el a szobát. A nevetésünktől meg fennakadtak a levegőben. A madarakat juttatták eszembe. Tudnának-e vajon repülni, ha nem volna valahol valaki, akinek a nevetése fenntartja őket a levegőben?
Jonathan Safran Foer
-
A madárfiókákra gondolt, akiket oly sokszor látott bátortalanul az ágakon egyensúlyozni, a szüleik után kiáltozva, akik egy közeli ágról lesték őket. Rájött, követnie kell példájukat: belevetnie magát a mélységbe és repülni. Akkor is, ha esetleg agyonzúzza magát a földön.
-
Olyan érzés volt, mintha egy halott madarat tartana a kezei közt. Egy madarat, amely az előbb még élt, és a kezét csipkedte - most pedig hidegen és élettelenül fekszik kezében.
Maria Gripe
-
A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót:
- Hol vannak a szárnyaid?
Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltûnt neki, hogy van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki. "Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér. A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta:
- Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyadat.
Megrendülten a csőrébe vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. "Biztosan hiányzott már neki, hadd élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre. Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörû világ látványa tárult elé. De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis egérlétéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt több egy szép álomnál.
Paulo Coelho
-
Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál,
ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani.
Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán,
arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány.
Kalandok sora várta, kétségek gyötörték,
majd az út végén felcsillant a fény.
Fekete madárra bukkant, ki magában élt,
olyan vidéken, hol mindenki csak félt.
Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ,
a fekete s a fehér egyformán színessé vált.
A. O. Esther
-
A szülői ház pehellyel bélelt fészek. Annyi benne a tollú, hogy a madárka el sem fér már benne, tehát kipottyan.
-
Én most olyan közelről látom a halált, hogy gyakran szeretném kinyújtani a karomat és visszalökni... azt látom mindenütt. Az úton eltaposott féreg, a lehulló falevél, egy fehér szál, amit valamelyik barátom szakállában észreveszek, a szívemet tépi, és fülembe kiáltja: itt van!
Guy de Maupassant
-
- Láttál te már sast a fészkéhez repülni, aki ennivalót visz haza az asszonynak és a fiókáinak? Repül a széllel szemben, repül az esőben, és repül a folyók kereszttüzében, át minden rémségen! És akkor, abban a pillanatban, amikor éppen a fészkéhez érne, azt mondja: "A jó büdös francba, mekkora nyûg sasnak lenni!" És akkor hirtelen két kis x jelenik meg a szeme előtt, tudod, mint a rajzfilmekben, aztán szépen fejest ugrik. Egyre mélyebbre és mélyebbre, aztán már csak a tollak úsznak a vízen. (...) Láttál már ilyet?
- Nem.
- Én sem! Tudod, a sasoknak aztán van önbecsülésük!