Ugrás a tartalomra
A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót:
- Hol vannak a szárnyaid?
Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltûnt neki, hogy van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki. "Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér. A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta:
- Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyadat.
Megrendülten a csőrébe vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. "Biztosan hiányzott már neki, hadd élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre. Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörû világ látványa tárult elé. De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis egérlétéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt több egy szép álomnál.
Kapcsolódó idézetek
-
Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál,
ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani.
Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán,
arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány.
Kalandok sora várta, kétségek gyötörték,
majd az út végén felcsillant a fény.
Fekete madárra bukkant, ki magában élt,
olyan vidéken, hol mindenki csak félt.
Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ,
a fekete s a fehér egyformán színessé vált.
A. O. Esther
-
A szarvas így szólt: "Az Embernek megvan mindene. Több kívánsága nem lesz." Ám a bagoly azt mondta: "Nem így van. Tátongó lyukat láttam az Emberben. Csillapíthatatlan sóvárgást. Ettől szomorú, ezért akar még többet. Megy tovább, és elveszi, amit megkíván... Míg a Világ egyszer azt nem mondja: "Nem vagyok többé, nem maradt mit adnom."
-
Egy nap a ló és a fácán együtt falatozott a mezőn. A ló legelészett, a fácán pedig kullancsokat szedegetett a lóról - tökéletes párosítás. A fácán a mező túloldalán álló óriási fára pillantva így szólt:
- Ó, jaj! Volt idő, amikor annak a fának a legfelső ágára is fel tudtam repülni. Most már ahhoz sincs elegendő erő a szárnyamban, hogy a legalsót elérjem.
A ló közönyösen így felelt:
- Csak mindennap csipegess egy keveset a ganémból, és figyeld meg, mi történik. Két héten belül a csúcson leszel.
A fácán így válaszolt:
- Ugyan már, ez ostobaság. Miket beszélsz?
A ló erre:
- Próbáld csak ki. Az egész emberiség ezt csinálja.
A fácán habozva bár, de csipegetni kezdett. És íme, már az első nap elérte az első ágat. Két hét alatt pedig feljutott a legfelső ágig. Ott trónolt a fa tetején, és gyönyörködött a tájban Az öreg földmûves a hintaszékében ringatózva felfigyelt a kigömbölyödött vén fácánra a fa tetején. Elővette sörétesét, és lelőtte a madarat a fáról.
A történet tanulsága: a sok lószar ugyan a csúcsra juttathat, de soha nem képes ott tartani!
Sadhguru
-
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörû, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
Paulo Coelho
-
- Láttál te már sast a fészkéhez repülni, aki ennivalót visz haza az asszonynak és a fiókáinak? Repül a széllel szemben, repül az esőben, és repül a folyók kereszttüzében, át minden rémségen! És akkor, abban a pillanatban, amikor éppen a fészkéhez érne, azt mondja: "A jó büdös francba, mekkora nyûg sasnak lenni!" És akkor hirtelen két kis x jelenik meg a szeme előtt, tudod, mint a rajzfilmekben, aztán szépen fejest ugrik. Egyre mélyebbre és mélyebbre, aztán már csak a tollak úsznak a vízen. (...) Láttál már ilyet?
- Nem.
- Én sem! Tudod, a sasoknak aztán van önbecsülésük!
-
Ne tagadd
repülsz is néha fantáziádban, álmodban.
De úristen, hová lett a szárnyad?
Ellopták? Vagy magad vágtad le szürke nappalodban?
Szepes Mária
-
A lelked nehéz, az életed is nehéz, de fölfedezed, hogy szárnyaid vannak! Lassan megrebbented őket, elkezded mozgatni, egyre gyorsabban, és merészebben mozgatni - és fölszállsz! És elhagyod a földet, mocsarat, és minden bánatot, gondot, nehézséget. És szállsz! Repülsz! Tiéd a kék ég. És a csillagos ég. A végtelenség... Nem köt semmi. Sem a saját lelked, sem egy vesztébe rohanó világ, sem egy beteg társadalom gondja. Szabad vagyok - ez öröm. És ami még csodálatosabb érzés: végre hazataláltál!
Müller Péter
-
A tigris vadászik,
a madár elrepül,
az ember meg "Miért? Miért?"
kérdezi, míg ül.
A tigris elalszik,
leszáll a madár,
az ember így szól:
"Jól van, értem már."
Kurt Vonnegut
-
Az előbb hallottam odakint egy csúfolódó rigót. Eszembe jutott róla valami, amit Archie mondott. (...) Szerinte a csúfolódó rigó nem egyszerûen a többi madár hangját utánozza. Mármint a többi élő madárét. Szerinte olyan madarak hangját is, amik már nem is léteznek. Hogy a kihalt madarak hangja az évek során csúfolódó rigóról csúfolódó rigóra száll. (...) Azt mondja, nem tudhatjuk, nem kövületek elevenednek-e meg a dalában. Ki tudja, miféle ősi teremtmény hangját halljuk viszont, amikor a sivatagban énekel?
Jerry Spinelli
-
"Nem tudom, mi van velem", vallotta meg a leánynak könnyáztatta arccal, "de valahányszor megjelenik az úrnő az erdőben, fölfénylenek a falevelek, és minden virág énekelni kezd. Valami perzselő kobold bújik belém, és tüzes lesz tőle a vérem. Csak meglátom, és úgy érzem, hogy madárrá változom és elrepülök, pedig nyugton ülök a földön."
Mario Vargas Llosa