Ugrás a tartalomra
A lelki társak gondolata még Platóntól származik. Tudod, az ókori görög filozófus elképzelése szerint az embereknek négy karjuk, négy lábuk és két arcuk volt. Zeusz fenyegetve érezte magát az erejüktől, ezért kettévágta őket, arra ítélve bennünket, hogy életünkben végig a másik felünket keressük.
Kapcsolódó idézetek
-
Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra. Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva. Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerûen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemû lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura: "Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek." És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt. Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejûleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát.
Paulo Coelho
-
Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát.
Gárdonyi Géza
-
Hát azt tudod-e, mit mondott Platón Lakomájában Arisztophanész? Szerinte a legendás időkben három nemû ember létezett. (…) Régen nem férfiak és nők éltek a világon, hanem férfi-férfiak, férfi-nők és nő-nők. Vagyis mindenkiben két ember lakozott. Így azután elégedetten éltek, és nem láttak szükséget semmiben. Csakhogy Istenség egy pengével mindet félbevágta. Pontosan két egyenlő félre. Ezért azután külön férfi és nő lett belőlük, és egész életükben összevissza kószálnak keresve a másik felet, akinek valahol csak meg kellett maradnia.
Murakami Haruki
-
Gyönyörûen mondta valaki, hogy barátja az ő "lelke fele". Én is úgy éreztem; lelkem az övével egybeforrva egy lélek volt két testben. S talán azért irtóztam tovább élni, mert nem akartam fél-életet; s azért féltem meghalni, nehogy, akit annyira szerettem, velem és bennem egészen meghaljon.
Szent Ágoston
-
Mindegyikünknek van egy ikerlelke, más szóval ikerlángja, aki kezdetben velünk együtt teremtetett meg. Isten titeket és az ikerlángotokat ugyanabból a "fehér tûztestből" teremtett meg. Ezt a fehér, tojásdad formát választotta ketté, a két lény szférájává: az egyiket hímnemû polaritásúvá, a másikat nőnemûvé, de mindkettőt azonosságuknak ugyanazzal az eredeti, spirituális, egyedi mintájával.
-
Az ember ősei kis csoportokban élő lények voltak. Az emberré válás folyamata során ezek a kis csoportok közösségekké alakultak. A közösség kialakulása azt is jelentette, hogy az embernek már nemcsak arra volt szüksége, hogy önmagában, a saját maga erejében, ügyességében higgyen problémái megoldása során, hanem arra is, hogy valamilyen nála magasabb rendû létezőben - és ez éppen a közösség volt - is hihessen. A közösség védte, segítette félelmében, betegségében, sebesülésében, megosztotta vele élelmét. Az az elme, amely ezt fel tudja fogni, amely képes hinni egy nála magasabb rendû létezőben, amely előtte is volt, utána is lesz, az természetesen, mellékhatásként el tud képzelni más, örökéletû, nála hatalmasabb létezőket is, így démonokat, tündéreket, Istent. Nincsen ebben semmi különös. De nagyon felfuvalkodott elme az, amely azt is képzeli, hogy egy ilyen magasabb rendû lény, amelyet elképzel, legfőképpen azzal törődik, hogy vele, az emberrel mi lesz. Különös nagyképûség azt hinni, hogy egy ilyen lény, ha lenne, hasonló az emberhez, és szándékai, gondolatai megismerhetőek.
Csányi Vilmos
-
Szeretjük azt hinni, ha az ember egyszer megtalálja a partnerét vagy a lelki társát, onnantól állandó elégedettség lesz az osztályrésze. De lehet, hogy ennek épp az ellenkezője igaz: a kapcsolat arra a felismerésre épül, hogy valahogyan át kell jutni a túlpartra, és csak egy lélekvesztő áll rendelkezésünkre.
-
A lélek saját társat választ.
Emily Dickinson
-
Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!
Müller Péter
-
Az emberek évszázadokon át mindig arra vágytak, hogy tudják, vagy legalább elképzelésük legyen földi létezésük kezdő- és végcéljáról. Azért jelent meg a vallás, hogy kielégítse eme szükségletüket, és megvilágítsa azt a kapcsolatot, ami összeköt minden embert, mint testvéreket, akiknek egy a közös eredetük, élet feladatuk és végcéljuk.
Giuseppe Mazzini