Gárdonyi Géza

Mi a filozófus? Favágó a kérdőjelek erdejében. Azon dolgozik, hogy kivágja az erdőt. S amíg ír - háta mögött a kérdőjeleknek új erdeje nő.

Köszöntlek, kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fû, és előkéklik az ibolya.

Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok: az a halott a koporsóban nem én vagyok. Csak hamu az, elomló televény. A láng eltünt. A láng, - az voltam én.

Nem az a szerencsétlen, akit annak vélsz, hanem aki magát véli szerencsétlennek.

Nem kellett nekem soha teleszkop, hogy meglássam az égi világ szédítő alkonyát, csak a mikroszkophoz nyultam remegő kézzel. Azt gondoltam, hogy minél apróbb az élet, annál tökéletlenebb. És láttam húszezer szemnek egymásra csatolt erejével mákszemnyire nagyított élő eleven teremtéseket, amelyeknek a teste épp oly csodás, mint a miénk. (...) És ekkor értettem meg, hogy a teremtésben az alaki nagyság nem nyom a teremtő érték-serpenyőjén semmit, hogy a világtérben hömpölygő földek nem több fontosságúak az Úr szemében mint a vízcsöppben kerengő rotatóriák.

Lehetetlen, hogy a világmindenség ura csak azért adott volna életet, hogy megint megsemmisítse. Minden, ami van, van valamiért. Hogy a formák változnak folytonosan, azt is látjuk. Tehát mink is valamiért vagyunk a világon, s változton változunk. Miért ne lehetne a halál is csak változás, utolsó e földön, de nem utolsó a nagy mindenségben?

Nem az a boldog ember, aki milliókat tud szerezni, hanem aki úgy tud szegény lenni, hogy nem érzi a szegénységet.

Miket beszélget holdvilágnál két szerelmes fiatal? Ha leírnák, elbámulna az olvasó, mennyi üres ostobaság. De az aki beszéli, annak a világ legérdekesebb olvasmánya lenne. Mert csak ő érezné a sorok között a szive dobogását s a másik szívnek a dobogását. A szaggatott mondatokban a mosolygást, a fejrázást, a kézszorítást, a sohajtást. A pontoknál a csókot.

Mégis az enyim lesz! Érzem, hogy az enyim lesz! Eggyek vagyunk mink, mint két egyforma gyertyatartó, amely eggyasztalra való.

A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női. A szíve meg angyali.

Bármily titokban cselekszel is jót, virága évek múlva is fejedre hulldogál.

A mindenség. Olyan ez, mint a titkos-írású levél. Aki nem ismeri a kulcsát, azt mondja: - Micsoda betûzavar! Micsoda értelmetlenség! A mindenség titkos írásának ez a szó a kulcsa: - Isten.

A tudomány bányászai (...) sötétben indultak, apró lámpásokkal, s íme lassankint a világosság bányájában találják magukat. Minden csákányütésre új fény ragyog elő.

Aki Istenről gondolkodik, imádkozik. Aki alkotásait csodálja, imádkozik. Aki bizalommal néz az égre, imádkozik. És legjobban imádkozunk akkor, mikor Istenre való gondolással segítünk embertársainkon.

Az én hitem értelmi hit, nem fantázia.

Az is elhibázása az életnek, ha minden munkánk és gondolatunk a vagyonszerzés. Gyûjtünk először azért, hogy a hét sovány esztendőre meglegyünk. Gyûjtünk aztán, hogy bőségben éljünk, azután hogy gyermekeinknek ne kelljen dolgozniuk, s még azután is gyûjtünk, mert megszoktuk, mert a célt elfelejtettük. Már nem azért gyûjtünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy gyûjtsünk. És gyûjtünk, gyûjtünk: nincs semmi gondolatunk, semmi vágyunk, cselekvésünk, csak a gyûjtés, a pénzszaporítás. Végre a halál lerántja a kezünket a pénzes zacskóról.

Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná: - Bolondul éltem! Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyûjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál. Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb. Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért.

Minden adósság rablánc a nyakadon - a nyakadon, lábadon. Ha nem szorít is, nyom. Csak egy adósság az, amely nem köt, hanem ha kötött voltál is, megszabadít, amely nem nyom, hanem fölemel - ha a gonosznak gonosz tettét hagyod megfizetetlen.

Egy buborék, mely száz évig élhet. Ez volna az emberi élet?

Ha bizonyosak lehetnénk január 1-jén arról, hogy december 31-én meghalunk... Milyen más lenne a gondolkodásunk, munkánk, magunk viselete! Mennyi sok izgalmat ismernénk haszontalannak! Mennyi sok emberre néznénk több szeretettel! Milyen hálásak lennénk csak egy szép napos időért! Egy jó vacokért! Egy tányér ételért! Milyen érdeklődés nélkül olvasnánk a politikát, börzét és nyílt téri nyilatkozatokat! Milyen érdeklődés nélkül néznénk sok nyargalást, tülekedést, kiskalapácsot és nagykalapácsot, irigy nyálat és dühtajtékot, furkósbotot, rendjelet, rózsaszín levelet és selyem nyakkendőket. Pénzolvasást és telekkönyvi táblázásokat. S tovább is így.