Ugrás a tartalomra
A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sûrûbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak.
Kapcsolódó idézetek
-
Egy csata elvesztése vagy bárminek az elvesztése, amit a tulajdonunknak vélünk, szomorú pillanatokat okoz. De amikor elmúlnak ezek a pillanatok, felfedezzük magunkban az ismeretlen erőt, amely meglep minket és tiszteletet ébreszt önmagunk iránt.
Paulo Coelho
-
Elveszítjük az elragadtatást a Nemes Harcban elszenvedett kicsiny és szükségszerû vereségeink miatt. És minthogy nem tudjuk, hogy az elragadtatás nagyobb erő, amely a végső győzelemben teljesedik ki, hagyjuk, hogy kicsússzon az ujjaink közül, anélkül, hogy észrevennénk, elszalasztottuk életünk igazi értelmét. A világot hibáztatjuk bosszúságunkért, kudarcunkért, és megfeledkezünk arról, hogy mi voltunk azok, akik hagytuk elillanni ezt a magával ragadó erőt.
Paulo Coelho
-
Mostanra szinte közhellyé vált azt gondolni és mondani, hogy rendkívül bizonytalan időket élünk. A világ - halljuk - soha nem volt még ennyire kiszámíthatatlan. Az ilyenfajta állítások óvatos, sőt szkeptikus válaszra ingerelnek. Helyénvaló az óvatosság. A világ mindig is bizonytalan hely volt, a jövő pedig a dolgok természeténél fogva előreláthatatlan. Mostani problémáink bizonyára lehetnének rosszabbak is. Ha más nem, 1914 századik évfordulója emlékeztethet erre.
John Scarlett
-
Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokra tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénzt akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse.
John Steinbeck
-
Az ostobaságra és gonoszságra való hajlandóság meglehetősen hétköznapi a világtörténelemben. Tehát nekünk, embereknek meg kellene próbálnunk a múltunkról annak alapján gondolkodni, ami valóban megtörtént, nem pedig homályos nosztalgiával vágyakozni valami leegyszerûsített birodalmi dicsőség narratívájára.
-
Azt mondják, az emlékezet életet ad a halál után. Talán van benne némi igazság, de csak ha elfogadjuk, hogy az emlékeinket kellemes távolságból szemléljük, mint múló lobbanásokat vagy alkalmi szikrákat. Ha mohók vagy kétségbeesettek vagyunk, ha nagyon akarjuk, ha utánunk nyúlunk, és megpróbáljuk őket elérni, mi történik? Olyan gyorsan eltûnnek a szemünk elől, hogy azon tûnődünk, léteztek-e egyáltalán. A trükk talán az, hogy meg kell szelídítenünk őket. Ha megtanuljuk a tenyerünkbe zárni, kincsként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni valami megnyugvást. Különben semmi másra nem jók, mint hogy eszünkbe véssék: elkéstünk. Hogy ami elveszett, örökre elveszett.
-
Néha majdnem el kell veszítenünk valakit, hogy rájöjjünk, milyen fontos is nekünk. Így van ez azokkal, akiket szeretünk: mellettünk állnak a trutyiban és akkor is, ha magasan szárnyalunk, velünk ünneplik legnagyobb győzelmeinket, ugyanis bármilyen csatát megnyerhetünk, ha a családunk támogat.
-
Rendszerint ajándékokkal, tortával, üdvözlőlapokkal és vidám partikkal ünnepeljük a születésnapokat, holott valójában miről is emlékezünk meg? Az ünnepléssel talán éppen a feltartóztathatatlanul múló idő szomorú mementóját próbáljuk meg elûzni.
Irvin David Yalom
-
Ezeréves írott történelmünk sorozatos vereségek átvészelésének iszonyúan egyszerû históriája. Mindig van egy tatárjárás, de valahogy túléljük. A magyar népnek (...) nemzeti vallása a történelem: a megpróbáltatások mindent kibíró elviselésének a történelme. Fejünk zúg a sorscsapásoktól, de szívünk csordultig van a büszkeséggel, hogy mégse pusztult ki nemzetünk.
Stephen Vizinczey
-
Van, hogy évekre szeretnénk megállítani a pillanatot és van, hogy évekig várunk egy pillanatra, de olyankor nem várnak velünk. Egyedül maradunk, magunkban, a saját igazságunkkal. Lehetetlenül remélve, hogy az fog győzni, de mindig csak veszít. Azután egyszer csak elérkezik a pillanat, de addigra az a pillanat már sorsfordító is lehet, és amit elvesztettnek hittünk, újra felbukkant előttünk. Amit addig átoknak gondoltunk, az ellenkezőjére fordul, és azok között találsz új családra, akik veled együtt elvesztették azt.