Ugrás a tartalomra
Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltûntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.
Kapcsolódó idézetek
-
Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.
Wass Albert
-
Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most - mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk...
Kaffka Margit
-
Átláthatjuk később, hogy az, miáltal fiatalságunkban boldogok valánk, mind hiábavaló, de vajon, ha a karácsonyfa gyertyái eloltattak, az édességek s játék, mely ágain függött, leszedetett, s a gyermek látja, hogy mi oly reményzöldnek látszott, csak tû, melynek mindenikén megszúrhatja magát, nem néz-e vissza újuló gyönyörrel az estvére, melyen oly boldog volt? S nem vagyunk-e hasonló gyermekek mi is? Minden, minek életünkben örültünk, múlékony, de az öröm maga nem tûnik el nyom nélkül.
Eötvös József
-
A fák ismerik és értik a folytonosságot. Könnyû nekik, hiszen hosszan élnek, és ha ki is dönti őket a szél, sokszor még a gyökerükről is képesek újra kihajtani. Mi emberek, itt lenn a földön, anyagba zárva, nem tudjuk, hogy nekünk is hosszú az időnk. Egy életnyi időtartamban gondolkozunk. A testünk valóban olyan sérülékeny és esendő. Meghalunk és elporladunk, ha lejár a kiszabott időnk. Szerintem a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy más perspektívában is nézhetnénk a dolgokat. Nem látunk rá az életek láncolatára. De annyi történet van, ami csak akkor nyer értelmet, ha feltesszük, hogy nem a születéssel vagy a fogantatással kezdődött.
Réczey Kata
-
Érdekes visszatekinteni a gyerekkorunkra. A részletek elhomályosulnak, a napok összemosódnak, de az a jó, hogy minden fájdalom eltûnik, és csak szeretetre emlékszünk.
-
Mily szép visszanézni, emlékezni az ifjúságra, mely már messze tûnt! Újra sétálni a mezőkön! A rosszat az ember szívesen felejti s még ha a legnagyobb nyomorban töltötte is: szép volt. Vannak zordabb lelkek, akik tudják, hogy nem volt benne szépség - de ki az, aki nem szívesen kápráztatja el magát emlékeivel!
Füst Milán
-
Szeretek gyerekek között lenni. Õk mindent észrevesznek. Még nem fásultak el. Felvillanyozzák őket olyan dolgok, amelyek bennünket már régen nem izgatnak, mert elfeledtünk lelkesedni értük. Olyan természetesek, olyan önfeledtek.
Michael Jackson
-
Az utcakövek és a fák mind magukon viselik annak a lenyomatát, ami körülöttük történik, kopnak és növekednek az időben, és megőrzik azoknak az embereknek a nyomait, akik ott éltek, örültek, szerettek, szomorkodtak és meghaltak, hogy aztán, prousti módon, egy ismerős szag, egy hang, vagy valaminek a tapintása felébressze az emléküket. De ha el is tûnik minden, ami a múltra emlékeztet, még akkor is ott van a mindig ugyanabban a szögben beeső, lassan araszoló fény, amelyik mindennap ugyanazon a fényérzékeny helyen hagyja a képét, ily módon nyomatékosítva az időtlen jelenlétét az időben.
Jannah Loontjens
-
Néhány rövid óra még, s a lehanyatló nappal elmúlik az év is. Megvolt ifjúsága, fényes zivataros, munkás és gyümölcsöző kora; azután eljött a hanyatlás ideje, míg végre elvénülve, megőszülve, szomorúan és tehetetlenül múlik el, mint az ember, midőn második gyermekségre jut az élet végén. Ha fenn virrasztunk ez ünnepélyes nap éjjelén s ébren várjuk az éjféli percet, midőn az év halála s egyszersmind születése leend: nem fogunk semmi rendkívülit tapasztalni; csend és setétség borítja a világot, a természet aludni fog s a mai és holnapi reggel közt nem lesz semmi különbség. - Igen, mert eme darabokra tördelést: óra, nap és év, a végetlen idő nem ismeri; csak a szegény halandók szólásmódja az, kiknek élete, (mint a kérészé a nap nyugtához), ama fogalom- és számokhoz van kötve.
Tompa Mihály
-
Felcseperedünk, megnövünk, megöregszünk, de az esetek döntő többségében mégis csak gyerekek maradunk, akik futkosnak a játszótéren, és veszettül próbálnak beilleszkedni. (...) A legjobb barátainkkal titkokat pusmogunk a sötétben. Ott keresünk vigaszt, ahol találunk, és reménykedünk, minden észérv és minden tapasztalatunk ellenére, mint a gyerekek. Sosem adjuk fel a reményt.