Ugrás a tartalomra
Az utcakövek és a fák mind magukon viselik annak a lenyomatát, ami körülöttük történik, kopnak és növekednek az időben, és megőrzik azoknak az embereknek a nyomait, akik ott éltek, örültek, szerettek, szomorkodtak és meghaltak, hogy aztán, prousti módon, egy ismerős szag, egy hang, vagy valaminek a tapintása felébressze az emléküket. De ha el is tûnik minden, ami a múltra emlékeztet, még akkor is ott van a mindig ugyanabban a szögben beeső, lassan araszoló fény, amelyik mindennap ugyanazon a fényérzékeny helyen hagyja a képét, ily módon nyomatékosítva az időtlen jelenlétét az időben.
Kapcsolódó idézetek
-
A múlt a jelenben van, benne ismétlődik, csuklik, és figyelmeztet mindarra, ami nincs többé. Elővérzik az utcákból és a padokból, dalokból, vezetéknevekből, arcokból és könyvborítókból. Néha egyetlen fa vagy naplemente látványa is olyan erővel képes hatni ránk, mint az összes valaha látott fa és naplemente. És nincs menekvés, mert nincs élet, amelyben ne lenne könyv, fa vagy naplemente.
Matt Haig
-
A fák (...) az élet, a megújulás, a tudás és az öröklét szimbólumai. Annyi mindent mondanak róluk. Az idő fája. Az élet fája. A tudás fája. A világfa. Jelképezik magát az embert, de az emberi életutat is: növekednek, virágba borulnak, termést hoznak, végül megöregszenek és meghalnak. Végigkísérik az emberi élet állomásait, készül belőlük bölcső és koporsó is. Ugyanakkor a hosszú életû, hatalmas fák évről évre megújuló lombjukkal, viharoknak ellenálló életerejükkel és holtig való növekedésükkel az időt és a múló időt legyőző életet testesítik meg.
Réczey Kata
-
Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.
Wass Albert
-
A fák ismerik és értik a folytonosságot. Könnyû nekik, hiszen hosszan élnek, és ha ki is dönti őket a szél, sokszor még a gyökerükről is képesek újra kihajtani. Mi emberek, itt lenn a földön, anyagba zárva, nem tudjuk, hogy nekünk is hosszú az időnk. Egy életnyi időtartamban gondolkozunk. A testünk valóban olyan sérülékeny és esendő. Meghalunk és elporladunk, ha lejár a kiszabott időnk. Szerintem a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy más perspektívában is nézhetnénk a dolgokat. Nem látunk rá az életek láncolatára. De annyi történet van, ami csak akkor nyer értelmet, ha feltesszük, hogy nem a születéssel vagy a fogantatással kezdődött.
Réczey Kata
-
Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait.
Kőrösi Zoltán
-
Minden város sajátos ízekből, zajokból, színekből és csöndekből áll, melyek a lényegét jelentik, és amelyek mégis naponta múlnak ki a felejtés csöndes vesztőhelyein. Romló kövek, rebbenő fények és árnyékok, illanó szagok, elhaló zörejek hatalmas mozaikja a város. Megszámlálhatatlanul sok változó töredék áll össze azzá a bonyolult egésszé, ami végül is mindig ugyanaz, és mégsem egészen ugyanaz marad.
Száraz Miklós György
-
Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltûntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.
-
A hantot a fû, a fájdalmat meg az idő növi be. A szél elsimítja az eltávozottak nyomát, az idő meg elsimítja a szívfacsaró fájdalmat és azok emlékét, akiket nem győztek és nem is győznek hazavárni szeretteik - mert rövid az emberi élet és úgy rendelte a sors mindnyájunknak, hogy ne sok füvet tapossunk le ezen a világon.
Mihail Solohov
-
Az emlékezet egy élő dolog, az is átvonulóban van, de az alatt az idő alatt felidéződnek találkozások és életek: az öregek és fiatalok, a múlt és jelen, az élők és a holtak.
Eudora Welty
-
Néhány év távlatából minden sztori kicsit elszíneződik, új árnyalatot kap, és - mint a régi fotók papírján látni - a szélek picit megsárgulnak. A régi fényképekhez hasonlóan a történetekben is változatlanok maradnak a szereplők, az épületek, a több események, de minden egyes évvel és elmeséléssel rakódik rájuk valami fakó nosztalgia.
Al Ghaoui Hesna