Ugrás a tartalomra
Átfutott valaha az agyadon a gondolat: hogy jutottam idáig? Mintha egy labirintusban lennél, teljesen elveszve, és mindez a te hibád, hiszen te fordultál be minden sarkon. Tisztában vagy vele, hogy rengeteg út segíthetett volna rajtad, mert odakintről közben hallod a többieket, akik kijutottak, és mosolyognak, nevetnek. Néha a sövényen át meg is pillantod őket. A leveleken keresztül egy futó alakot. Olyan átkozottul boldognak tûnnek, amiért kijutottak, és nem tudsz rájuk haragudni, csak önmagadra, amiért belőled hiányzik a képesség, amely nekik megadatott, hogy megoldják a rejtélyt. Gondoltál már erre? Vagy csak nekem jutott ez a labirintus?
Kapcsolódó idézetek
-
A labirintus olyan, akár az élet. Bármelyik úton indulsz el, sohasem tudhatod, célhoz vezet-e, vagy zsákutcába jutsz...? De aki bölcs és kitartó, no és van elég ereje is, az végül rátalál a helyes útra, és még idejében eléri azt, amire vágyott.
Nemere István
-
Hogyan jutunk ki a szenvedés labirintusából? (...) Mindenki, aki valaha eltévedt az életben, gyötrelmesen ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben.
John Green
-
Az ember szüntelenül keresi a múltjába vezető szálakat, és úgy követi őket, mintha a labirintusból kivezető út titka az emlékeiben gyökerezne. A már megélt események talán egyszerûbbnek, ennélfogva megbecsülendőnek látszanak, mert az eltelt idővel kimosódott belőlük az élet minden zûrzavara.
-
Aki ilyen sokáig sötétben élt, az már egy villanástól is boldog. Furcsa gondolataid támadnak és jobb, ha odafigyelsz rájuk. Lehet hogy a sorsod szólított és nem figyeltél? Vagy egy titkos üzenet van előtted és nem olvastad el? Ez az utolsó lehetőséged? Kívánsz élni vele? Vagy meg nem élt életekkel az ereidben szállsz a sírba?
-
Oly rövid az élet, nagyon rövid. De itt és most élünk, és lehet, hogy csak itt és csak most. Ha pedig így van, nem fordítottál-e te hátat azoknak a napoknak, amelyek mindenek dacára még mindig tündökölnek - hogy bent tévelyegj a gondolatok sötét és komor labirintusában, ahol már nem férek hozzád, s ahonnan ki sem vezethetlek?
Jostein Gaarder
-
Látsz egy ajtót és be akarsz lépni rajta, hogy magad mögött hagyd. Megteszed, de visszavisz ahhoz a perchez, és megint meglátod az ajtót, és tudod, hogy úgysem fog sikerülni, de bízol benne. Így hát megint belépsz rajta, és minden alkalommal visszatérsz ahhoz a szörnyû perchez. És folyton újraéled, így inkább nem nyitod ki többet az ajtót. És tétlenül vársz. De biztosíthatlak: az egyik ajtó kivezet, barátom.
-
Folyton azt érzem, mintha más szeretnék lenni. Mintha új helyet keresnék, új élettel és új személyiséggel. Ez együtt jár a felnőtté válással, meg azzal a törekvéssel is, hogy újra megtaláljam magam. Azzal, hogy mássá válok, felmentem magam minden alól. Komolyan azt hittem, hogy ahányszor próbálkozom, mindig felszabadulhatok. De mindig zsákutcába kerültem. Mindegy, hova megyek, eltévedek. Ami nincs, az nem változik. A forgatókönyv módosulhat, de én mindig ugyanaz a tökéletlen ember maradok. Mindig ugyanazok a hiányérzetek kínoznak, amelyeket sosem tudok kielégíteni. Azt hiszem, meg kell ismernem magam.
Murakami Haruki
-
Ami vagyok, az már megtörtént: itt és most úgy él bennem, mint lépés a saját nyomában, mint hang a visszhangban, mint rejtvény a megoldásában. (...) Átlépés az élet másik oldaláról. Könnyedén, akár egy tánclépés. Egyik formája annak, hogy mindent elveszíts azért, hogy mindent megtalálj.
Alessandro Baricco
-
Honnan lehetünk biztosak abban, hogy azok a gondolatok, melyek létrejönnek az elmédben, miközben ezeket a sorokat olvasod, ugyanazok a gondolatok, melyek bennem születtek meg írás közben? Különbözőek vagyunk, te meg én, és tudataink annyira távol állnak egymástól, mint az univerzum két végpontján lebegő csillagok. És mégis, bármi is veszett el a gondolataimból a civilizáció labirintusában, míg a fordítás hosszú útja alatt a te elmédig eljutottak, hiszem, hogy megértesz engem, és te is így gondolod. Elméink képesek találkozni, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is. Nem tûnik-e ettől az univerzum egy kicsit kedvesebbnek, fényesebbnek és otthonosabbnak, valamicskét emberibbnek? Az ilyen csodákért élünk.
Ken Liu
-
Mióta eszmélek, szeretek szeretni, hiszen tudod: sokat és sokfélét szerettem. Téged talán jobban, mint másokat, de mindez nagyon rég volt. Az évek csöndben körém rakódtak. Közönyből építettem nyugalmat. Azt hittem, hozzám nem ér fel már semmi hullámverés. De te egyszer csak újra megjelentél, vadul dörömböltél, és rám törted a kaput. Szédülök, mint aki varázslatból ébred. Mi ez? Felfogni sem tudom, mi történt velem. Egyik pillanatról a másikra - váratlanul és hihetetlenül - sarkaiból fordult ki a világ? Vagy csak az én világom? Egy biztos: kötelékeim fellazultak, zárt énem kitárult, a mindenség részesévé lettem. Olyat kaptam Tőled és Általad, amit örökre elveszettnek hittem: a létezés értelmébe vetett hitet.