Az elhaló erőkben megsejtjük, sőt megpillantjuk a végső soron a jövőre készülő erőket, az alkonyban megsejtjük a hajnalpír reménységét. Lelkileg úgy kell hozzáállnunk az emberiség fejlődéséhez, hogy minden új keletkezésében meglátjuk: az, amit valaha megalkottak, rommá válik, de tudjuk, hogy a romokból új élet sarjad.

Kapcsolódó idézetek

1. A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában. Popper Péter
2. Ami elvénült, mindig teret enged az újnak, Mert szakadatlanul így szülik egymást újra a dolgok, S nem jut senki a poklok mélységes fenekére. Kell az anyag, hogy mindíg új lépjen ki belőle, Mely azután, ha leélte korát, szintén megy utánuk. És így hullanak el sorjában, mint te kidőltél. Igy jő egyik lényből folyton létre a másik, Mert zálogként kaptuk az életet és nem örökre. Titus Lucretius Carus
3. Megálmodhatunk mi bármit, a végén mindig magányban ébredünk, magányosan. Ami persze nem jelent egyet a sötétséggel, néha ragyogó ékkövek képében is megjelenik (...), és azt hisszük, mindenki elfordul tőlünk, pedig mi engedtük szabadon a hozzánk láncolt lelkeket.
4. Életünknek nagy része értelmetlen, önmagát megsemmisítő ingadozás és hiábavalóság; káosszal küszködünk kívül és belül; és mégis hisszük, hogy van bennünk valami életbevágóan fontos és jelentőségteljes, csak tudnunk kellene olvasni a tulajdon lelkünkben. Érteni akarunk, fel akarjuk fogni a múló dolgok értékét és perspektíváját, hogy így kiemelhessük a fejünket a napi körülmények örvényéből. Will Durant
5. Az emberi elmével egy alapvetően új entitás jött létre: fény gyúlt általa a fizikai világ sötétjében. Az önmagára ismert anyag elámult a létezés csodáján, de meg is rettent annak mulandóságától. Hogyan lehet elfogadni a megsemmisülés gondolatát egy életösztön által determinált lénynek? Van-e értelme a létnek, ha idővel porrá válik minden? Létezik-e morális iránytû a jó és a rossz elkülönítéséhez, ha az erkölcsi értékek nincsenek kőbe vésve és nincs egy felsőbbrendû létező, aki számontartaná azok betartását? Boldogkői Zsolt
6. Időről időre mindent el kell veszítenünk. A családunkat, a munkánkat, a szabadságunkat, hogy rájöjjünk, hogy ezek a dolgok milyen sokat jelentenek. És amikor minden durván összeomlik, amikor az élet már kilátástalan, amikor teljesen tanácstalanok vagyunk, hogy mit tehetnénk, akkor kell a legerősebbnek lennünk, hogy csak azért is megmutassuk a világnak; az akarat mindenre képes. A legreménytelenebb helyzetből is megtalálja a kivezető utat, mert mindig van egy holnap, mindig van miért újra kezdeni. És amikor azt hiszed, teljesen magadra maradtál, észreveszed, hogy van valaki, aki melléd áll.
7. Ahogy a nap újjászületik minden hajnalban, ugyanúgy vele együtt mi is. Minden, ami él és mozog a Földön. Minden nap kezdete egy új élet kezdete is egyben. Egy újabb lehetőség, egy újabb esély. Egyfajta feltámadás.
8. Az egész világ el van rontva, hiszen a múltban és a jövőben él. Egyfelől reménykedünk, hogy majd jobb lesz, másrészt öklendezzük, szenvedjük a múltat. Lázár Kati
9. Úgy vagyunk a távolsággal, mint a jövendővel! Nagy, derengő egész nyugszik a lelkünk előtt, érzésünk elmosódik benne, mint a szemünk, és jaj! vágyódunk egész lényünket odaadni, egyetlen, nagy isteni érzés minden gyönyörével telítődni. - És jaj! ha odasietünk, ha az Ott-ból Itt lesz, minden mindig ugyanaz, és benne vagyunk a szegénységünkben, korlátaink rabságában, és lelkünk tovább eped az elillant enyhülésért. Johann Wolfgang von Goethe
10. Úgy vagyunk a távolsággal, mint a jövendővel! Nagy, derengő egész nyugszik a lelkünk előtt, érzésünk elmosódik benne, mint a szemünk, és jaj! vágyódunk egész lényünket odaadni, egyetlen, nagy isteni érzés minden gyönyörével telítődni. - És jaj! ha odasietünk, ha az Ott-ból Itt lesz, minden mindig ugyanaz, és benne vagyunk a szegénységünkben, korlátaink rabságában, és lelkünk tovább eped az elillant enyhülésért. Johann Wolfgang von Goethe