Titus Lucretius Carus

A lélek nagy gazdagsága, ha szerényen, de megelégedetten élhetünk.

Ûzzék hát az iszonyt és lelkûnkből a sötétet Már ne a nappal csillámló dárdái s a napfény, Ámde a természet szemlélete s ésszerûsége! S ebben az első és legfőbb számunkra e törvény: Nem születik soha semmi a semmiből istenszóra.

A félelem isteneket szül.

Tedd fel mégis, hogy valahol van vége a térnek! Nos, ha akadna, ki eljuthatna a leg-legutolsó Szélire annak, s ott egy dárdát messzehajítna, Mit gondolsz, hogy nagy-nagy erővel szállva a fegyver Célhoz jutna-e vagy tán még messzebbre repülne, Vagy fenntarthatná valamely gát, ellene állva? Mert egyet hinned vagy föl kell tenned ezekből, És kibúvót egyik sem hagy számodra, de arra Készt, hogy a mindenséget végtelennek elösmerd.

Az életet senki nem kapta örökbe, csak használatra.

Mindent alkot a természet, vagy nőttet, erősít, S melybe megint minden feloszolva beolvad.

Isten sem kelthet soha semmit a semmi tövéről.

Ami megszületett, nem térhet a semmibe vissza.

Nincsen idő (...) magában, a dolgokból veszi csak ki Érzékünk, aszerint, hogy régebben mi esett meg, Vagy mi folyik most s mik történnek még ezután meg.

Ha határ a kicsinységben nem lenne sehol sem, Minden test csupa részecskékből állna örökké, Mert ha minek fele részét új részekre hasíthadd, Annak már nem vagy képes föllelni seholsem a végét. Igy mi különbség lenne a nagy vagy csöppnyi dolog közt?

Nincs lény, mely semmibe menne, vagy onnan Jőne világra.

Nincs mértéke, se vége, akárhol is állsz, a világnak. Mert bármely táján álljon meg benne akárki, Minden irányban a végetlenség tárul elébe.

Mily jó biztos partról nézni, amint a vihartól Zajló tenger habjaiban más küzd a veszéllyel. Nem minthogyha öröm voln` látni a más veszedelmét, Ámde mivel jó érzés mentnek lenni a bajtól.

Hajdan a vallás terhe alatt rútul leigázva Fetrengett földünkön az emberi élet, a zsarnok Közben a menny boltjáról rázta fejét fenyegetve, S rettenetes képével rémítgette a népet. Mint a legelső, egy görög ember mert csak a földön Szembeszegülni e rémmel s annak ellene állni. Õt sem az isteni lény neve, sem villámai meg nem Rémítették, sem vészes morajával a mennybolt. Sőt még jobban biztatták, hogy mint a legelső Verje a szûk zárat le a természet kapujáról. És végtére is ő lett győztes az ész erejével, Melynek szárnyán lángfalain túl ment a világnak.

Éppen a vallás szült gyakran gonosz, égbekiáltó Tetteket.

Újat nem szülhet más, csak a régi halála.

Nincs jobb, mint bírni a bölcsesség kimagasló És biztos tudomány-védette derûs palotáit, S onnan nézni alá másokra, amint tapogatva Járnak az élet ködbevesző utain szanaszéjjel, Küzdve tehetséggel, születés nyújtotta előnnyel, S éjt-napot eggyé téve bajok közt törve előre, Kincs vagy birtok után, s hogy szert tegyenek hatalomra. Óh, boldogtalan emberi ész! Óh vakhitû keblek!

Fák terebélye alatt, hûs forrás csacska vizénél, Testünknek kincsek híján is vígan adózunk, Főképpen, ha mosolyg az idő, s ha az évszak olyan, hogy Zöld fûszőnyegeit telidesteli hinti virággal.

Az embereket kísérő félelem és gond Nem riad el sem a fegyverzajtól, sem feszes íjtól, És fejedelmek vagy más földi hatalmak előtt is Bátran jár-kel, mit sem tartva a fényes aranytól, Sem bíbor pompájától dús öltözetednek. Mit kétled hát, hogy csak az elme hatalma, mi győzhet Itt - főleg hogy egész éltünk küzdés a homállyal.

Akár a gyerek mindentől reszket a vaksi Éji sötét idején, akként félünk mi a nappal Fényénél is olyantól, mely nem félnivalóbb, mint Az, mit a gyermek képzel, s félőn lát a homályban. Fontos hát, hogy a lélek rémét s elme homályát Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak Kergessék, de a természetnek a képe s az ész is.