Ugrás a tartalomra
Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő.
Kapcsolódó idézetek
-
A szőlő kihajt, gyökeret ereszt és tőkét növeszt, megöregszik, a legjobbat hozza ki magából, majd kiszárad. Az ember is ilyen: fogan, születik, felnő, alkot, vénül, elmúlik.
-
Hát ennyi az ember. Állat. Indulatos, meggondolatlan állat, saját ösztöneinek prédája, ösztöneinek, melyek arra valók, hogy átörökítse az életet, ehelyett a legidiótább dolgokra sarkallják.
Giorgio Pressburger
-
Így megy az élet. Eleinte gazdagodunk, vetünk esztendőkön át, azután jönnek évek, amikor az idő megsemmisíti ezt a munkát. A bajtársak árnyéka sorjában elhagy. És gyászainkba lassan belevegyül egy furcsa szomorúság: öregszünk.
Antoine de Saint-Exupéry
-
Az emberi lény nem csak arra teremtetett, hogy keresse a bölcsességet, hanem arra is, hogy fölszántsa a földet, várja az esőt, elültesse a búzát, learassa a termést, megőrölje a magokat, és megsüsse a kenyeret.
Paulo Coelho
-
Egymást követve
Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak,
Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak,
Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út.
Új házzá régi kő, új tûzzé régi tuskó,
Hamuvá régi tûz, és lesz a hamu földdé,
Mely máris hús, hüvely és hulladék,
Ember és állat csontja, növényi tors, avar.
Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek,
S ideje az életnek, ideje a nemzésnek
S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget
S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér,
S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét.
Thomas Stearns Eliot
-
Az emberek a munkához, az ismereteikhez és szokásaikhoz bilincselten élik életüket. (...) Gyermekkoruktól kezdve szálakat fonnak maguk köré, és egyre szorosabb béklyóba kötik önmagukat, míg végül mozdulatlan lepkebábokká válnak. Amikor érzik, hogy megdermedtek, amikor a tüdejük már egyetlen szippantás friss levegőt sem kap, amikor már minden új gondolat kínt okoz, saját terhüket rárakják szegény gyermekeik vállára, és bottal hajtják őket az útra. Ugyanabba a sivatagba, ugyanazokba a bilincsekbe.
Mika Waltari
-
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mû felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Vörösmarty Mihály
-
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.
Radnóti Miklós
-
Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt.
Carl Gustav Jung
-
Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén veszi észre aztán, hogy megcsalta magát.
Kuthy Lajos