Ugrás a tartalomra
Azt mondják, hogy a súlyos veszteség utáni első év a legkritikusabb. Ez eufemizmus; a veszteség az őrület saját jogú hajtása, és nincs, ami enyhülést hozhatna ellene. Nem lehet megúszni; a gyászon csak egyetlen módon lehet túljutni: meg kell élni. Felkelni minden reggel, arra várva, hogy mikor fekhetünk már le, aztán megismételni ezt, újra és újra. Amíg egy szép napon arra nem ébredünk, hogy partot értünk.
Kapcsolódó idézetek
-
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltûnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
-
A helyreállíthatatlan veszteségeket meg kell gyászolni, meg kell siratni, de utána sokkal könnyebb szívvel tudunk majd továbblépni a jövőbeli lehetőségek gazdagsága felé. Sohasem késő.
Feldmár András
-
A gyászt meg kell élni. Meg kell élni, hagyni kell, hogy fájjon, de azt nem, hogy felemésszen.
Kollár Betti
-
Olyan a gyász, mint amikor jövünk le a hegyről, és nagyon messziről látjuk az alaptábort. Még órák, mire odaérünk, és az ember legszívesebben leugrana, hogy ott legyen végre, de nem lehet, mert gleccserek és szakadékok között vezet az út. A gyászban is ezt érzi az ember. Legyen már vége, valamivel töltsük ki azt a hatalmas, fájdalmas ûrt. Egy új kapcsolattal vagy bármivel, csak ne legyen ez a rettenetes fájdalom. De ez az, amit nem lehet. Le kell menni azon az úton, ami az alaptáborhoz, az újrakezdéshez vezet. És nincs másik, csak az a hosszú, nehéz, hasadékokkal tarkított út, itt kell lebotorkálnod a kimerítő csúcsmászás után, hullafáradtan, miközben tûz rád a nap, és töri a lábadat a bakancs. Ehhez kell egy pszichológus vagy egy felkészült lelkigondozó, aki az úton tart és mondja, hogy csak menj tovább. Nem lesz jó a másik út, mert az a szakadékba visz.
Sterczer Hilda
-
A gyász hozzátartozik az élet élményeihez, s a bánatot, az élet bevégződését, világunk összeomlását egyikünk sem kerülheti el. A túléléshez szükséges megtanulni a gyásszal és szenvedéssel bátran szembenézni, és bizakodni gyógyulásunkban és életünk újjáépülésében. Ahogy a veszteség elkerülhetetlen, tudnunk kell, hogy a gyógyulás is szükségszerûen bekövetkezik.
-
A gyász gyakran egy évig tart az emberéletben, ennyi volt hagyományosan a gyászidő is - állítólag ennyi idő alatt lehet egy vödör könnyet összesírni. Ma inkább a semmit sem jelentő elengedés szóval próbáljuk megúszni a fájdalom megélését -, de ezt a korszakot nem elengedni kell, mint egy romantikus papírhajót a vízen, hanem megsiratni.
Tompa Andrea
-
Mindenki tudja, hogy egy nap bekövetkezik. Természetes, hogy átéljük a szüleink halálát. De amikor eljön az idő, rájövünk, hogy mégsem készültünk fel rá. Üres gyász kerít hatalmába, az ember felnőtt létére elhagyott gyermeknek érzi magát. Szomorúságot érzünk az elvesztegetett idő miatt, megbánást mindazért, amit nem mondtunk ki, és hálát mindenért, ami szép volt.
Cecilie Enger
-
Be kell járnom az utat, a gyász útját is, ezt nem lehet kikerülni. Figyelnem kell rá, mikor mi nyílik ki előttem, és abba beleállni akkor is, ha fáj. Nem lehet, hogy csak fájjon, mert az nem vezet sehova. A céltalan szenvedés nem vezet sehova, de a szenvedés energiája átgyúrhatja a lelkemet valami jobbá.
-
A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. (...) A mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe.
-
Kényes dolog a gyász. Ha nem törődünk vele, magától elmúlik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban csapjon le ránk. Ha viszont hagyjuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk, és az életünk részévé váljon, vérszemet kap, és örökre a nyakunkon marad. Legokosabb, ha úgy kezeljük, mint egy látogatót. Betessékeljük, megvendégeljük, aztán útjára bocsátjuk.