Csodálatos sors, mézesmostoha kegyetlenségeddel hullahegyekbe darálod semmi létünket, gyásztól, keserûségtől bemohosodott világunkat elárasztod kínnal, szenvedéssel, hogy egyetlen szavadra édessé váljanak a percek.

Kapcsolódó idézetek

1. Kegyetlen dolog a sors (...). Széttépi az embereket, összetöri a szíveket, fájdalmat okoz az ártatlanoknak. Ugyanezt teszi az idő: cafatokra marcangolja szét az embereket, míg már túl erőtlenek ahhoz is, hogy képesek legyenek felegyenesedni, hogy felálljanak és éljenek.
2. A sors, a kegyetlen sors egy ideig becézi az embert, fényhez, ifjúsághoz, szerelemhez juttatja, aztán egyszer csak hóhérfogással kapja el az ember torkát, s úgy végez velünk, mint a józan, filléreket számontartó gazdasszony egy csirkével...
3. Az életednek van egy titkos csúcsa, Vezetnek hozzá szent véletlenek, Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz A pillanatnak örökéletet! S botlasz újra sok rögös, buta úton. - Reményik Sándor
4. Kegyetlenség reményt adni akkor, ha nincsen rá ok. Csak csalódáshoz vezet, nehezteléshez, haraghoz, csupa olyan érzéshez, amelyek még jobban megnehezítik az amúgy is nehéz életünket.
5. A sors megáldhat, meggyötörhet; Emelhet hír, vagy bukhatunk: A kedves arca sose hágy el; Õt áldja hûlő ajakunk. Reviczky Gyula
6. Az élet kegyetlen. Remény és boldogság mulandó ábránd, csak arra jó, hogy az elkerülhetetlen tragédiákat még gyötrelmesebbé tegye. Robin Cook
7. Kegyetlen sorsunk semmit sem ád egészen ingyen, mintegy összezsugorítja, egyszerûsíti képességeinket, s félistenből sikeres vagy félsikeres vagy balsikeres halandókká csökkent mindnyájunkat. Gyergyai Albert
8. Neheztelni sorsunkra nem visz semmire; a dolgok ok és cél nélkül valók, és nincs mit mondanunk. Lázadni végzetünk ellen csak annyi, mint korholni a füstöt vagy a szelet, siratni elmúló napjaink. A végén úgysem marad egyéb, mint vállunkra venni, ami a miénk, és továbbmenni az úton.
9. Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted, Oh, de megátkoznád csalfa hûtlenséged! Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája: Letûnt boldogságom sötét fejfájára. Ady Endre
10. Én szenvedek, s pedig miattad, Miólta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe. S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem. Csokonai Vitéz Mihály