Reményik Sándor

Ne szóljatok, és ne mozduljatok, - Egy pillantás, egy sóhajtás elég: És lehullnak a legutolsó álmok, És meghalnak az utolsó mesék.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital, Sebemre ír és bánatomra dal, Tûzhely, amelyhez térni soh'se késem. Márvány, amelybe álmaimat vésem. Át egen, földön, folyón, tengeren, Rögön, hanton, koporsófedelen: Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

Akit nagyon szeretsz, Soha meg ne csókold, ne öleld meg, Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Ó születésnap, első ragyogás!... Másnap a kedves gyermek már be más!

Szívek, tilos a nagy világítás, S virág sincs annyi már, Elpazaroltuk régi ünnepen; Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, Ki ma este a temetőbe` jár. Hiába, virág sincsen annyi már.

Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz. Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserûbb, mint idebenn.

Hát fontos volt nekem A szemed, szád, az arcod, alakod? Mi volt nekem?

Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyûn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.

Egy arc derûje lelkembe ivódott: Õserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott.

Egy lángot adok, ápold, add tovább.

A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt, És néha - legszebb perceinkben - A színéből is - valamit.

Éjszaka jön, százötven éves éj. S ki éjben születik majd, mit csináljon? Dolgozzék, imádkozzék, tûrjön, várjon, S a sírba is reménysugárral szálljon, Ha könnyel sózott kenyerét megette. Mert változnak a csillagok felette.

Jelek, jelek. Ember embernek adhat egyebet?

Talán nem is akarok semmi mást Csak egy multból jövő símogatást.

Az életednek van egy titkos csúcsa, Vezetnek hozzá szent véletlenek, Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz A pillanatnak örökéletet! S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

Lelkem tavába kövek hullanak, A fájdalomnak nehéz kövei, A felviharzó tompa csobbanást Sok apró hullámgyûrû követi.

Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tûz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák.

Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata.

A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Õt.

Te, kit várnak romlottak és szüzek, Jegyese minden lehullott levélnek! S fogadd el tőlem ezt a levelet, Napsugárral írtam és őszi kékkel, És reménnyel és kétségbeeséssel És benne egész esett-magamat Hozom, s minden nyomorúságomat, S az életem hozom - Fogadj el így, ahogy vagyok Ó Õszöm, békességem, Jézusom!