Egy olyan korban vagyunk kénytelenek felnőni, amikor egymást követik a válságok, és valahogy hozzá kell szoknunk az elveszett álmokhoz, az elveszett reményekhez és az elveszett jövőhöz, a soha véget nem érő rémálomhoz, a soha el nem kezdődő élethez.

Kapcsolódó idézetek

1. Felnőtt emberként állandóan magunk mögé, a múltba nézünk, vagy a jövőért aggódunk. Egyetlen pillanatot nem élünk meg, ez a jelen. Pedig ez volna maga az élet.
2. Mind szembesülünk a korlátainkkal, van, aki elfogadja, van, aki nem. Sosincs késő felnőni.
3. Eljön egy pont az életünkben, amikor hivatalosan felnőtté válunk. Elég idősek leszünk, hogy szavazzunk, igyunk és más felnőttes dolgokban vegyünk részt. Hirtelen elvárják, hogy felelősségteljesek legyünk. Komolyak, felnőttek. Megnövünk, megöregszünk, de felnövünk-e valaha is? Valahogy felnövünk, családunk lesz, férjhez megyünk, elválunk, de többnyire ugyanazok a problémáink, mint tizenöt évesen. Mindegy, mennyit növünk vagy öregszünk, akkor is örökké botladozunk, örökké keresgélünk.
4. Felnőni nem egyszerû feladat. Évekig élsz abban a tudatban, hogy a világ ilyen meg ilyen, aztán hirtelen borul az egész. Rájössz, hogy a szüleid talán mégsem tudnak mindent, a kormány hazudik, a felmenőid pedig gyilkolásztak. Rádöbbensz, hogy egyszer meg fogsz halni - utána meg ki tudja, mi lesz. A kis dózisban adagolt új információkból kisakkozod, hogy a világ teljesen más, mint ahogy előadták neked. Véget ér az agymosás, de aztán alig várod, hogy folytatódjon.
5. Egy betegség mindig azt jelzi, hogy válság van. Tanulnunk kell ebből a válságból, hogy utána felálljunk és megerősödve folytassuk, ahol abbahagytuk.
6. Vannak, akik sohasem nőnek fel, az életük önpusztító és elhibázott lesz, sodródnak a boldogtalanságban, mindenért másokat okolnak, és sohasem vállalják a felelősséget. Steve Biddulph
7. Fájdalmas (...) az átmenet a gyerekkor és a kamaszkor között, amikor az illúziók darabokra törnek, és az álmok a valóságnak ütközve szétporladnak.
8. A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni. (...) Megéri folytatni. És folytatni fogjuk, akkor is, ha tudjuk, hogy a lelkünk, bár örökkévaló, ebben a pillanatban az idő hálójának foglya, a maga lehetőségeivel és korlátaival. Paulo Coelho
9. Míg gyerekek vagyunk, úgy hisszük, hogy ha felnövünk, nem leszünk többé sebezhetőek. De felnőni annyit tesz, hogy elfogadjuk a sebezhetőséget. Az élet maga a sebezhetőség.
10. Előbb-utóbb - és tudom, hogy tinédzserek mellett ez az idő nagyon-nagyon hosszúnak tûnik - a gyerekeink kénytelenek egyedül felnőni, fejlődni, tanulni és érni. Nem vállalhatjuk át tőlük ezt a feladatot.