Egy új élet megszületésének szemtanújaként hajszálpontosan ugyanazokat a tüneteket figyelhetnénk meg, mint amelyek többnyire az e világból távozókat kísérik útjukon. Hogyan is jöhetnénk rá, hogy a fájdalom külső jegyei a születés csodájára utalnak?

Kapcsolódó idézetek

1. A fájdalom az élet jele. Mark Lawrence
2. A legnagyobb csodát akkor éljük át, amikor azt látjuk, hogy új élet születik. Ez ad értelmet mindennek, amit csinálunk.
3. Ha tanúi lehetünk egy születésnek, többé nem kérdőjelezzük meg az élet értelmét, egyszerûen tudjuk, hogy van.
4. A földön minden ember tudja, hogy az élet fájdalommal jár. Legtöbbünknek a fájdalom próbatételt jelent, amit vagy eltûrünk, vagy elkerülünk. De vannak néhányan, akik vágynak rá, és arra használják, hogy valami gyönyörût teremtsenek, ami túlmutat a világuk határain és halhatatlanná teszi őket.
5. Valahogy a halandóságra figyelmeztet, ha a kedvelt személyt sérülten látjuk. Érzelem-válságos életünkben, a padlásig emelt ingerküszöbünkkel efféle intő jelek nélkül, spontán már nem is gondolunk arra, milyen fájdalmas lenne, ha elveszítenénk őt. Vavyan Fable
6. A halál az élet természetes része, a születés ellenpólusa. Ugyanúgy a gyász is. A gyászt nem lehet eltüntetni, el lehet nyomni ideiglenesen, de bennünk marad. Csak azt érezzük olyankor, hogy valami nyomaszt minket, ami nem oldódott fel. Azt érezzük, hogy valami nincs rendben.
7. Különös dolgok történnek velünk, amikor meghalunk. Eltûnnek az érzékeink: tapintás, ízlelés, szaglás és hallás távoli emlékké homályosulnak. De a látásunk... a látásunk élessé válik, és a világ, amit magunk mögött hagytunk, hirtelen oly tisztán rajzolódik ki előttünk. Na persze mindaz, ami a holtak számára látható, jórészt élőknek is feltûnhetne, ha vennék a fáradságot, hogy vessenek rá egy pillantást.
8. Isten bármilyen világot teremthetett volna, de ő ezt teremtette. Születés, fájdalom, viszály és halál. A fájdalom a kínokra emlékeztet, a viszály arra késztet, hogy jobbak legyünk, mint feltételeznénk magunkról. (...) És a halál? Lehetőséget ad, hogy számba vegyük, mi jót tettünk vagy mulasztottunk el életünk során.
9. Vannak közönséges, hétköznapi periódusok az ember életében, és vannak különleges, nagy pillanatok, amikor magától értetődően az emberi lét mélyebb dimenzióiban gondolkodunk, életről és halálról. Mert ebben az állapotban nem is tudunk másképp. Meghal valaki, aki nagyon közel állt hozzánk. Gyerekünk születik. (...) Ha akarjuk, ha nem, az ilyen pillanat valósággal "odalök" a lét forrásaihoz. Oda, ahol fájdalom és gyönyör, születés és halál összeér. Nem tehetünk mást, elnémulunk, és látjuk, amit látunk.
10. Vizsgázhatok helyetted, kivihetem a szemetet helyetted, de nem halhatok meg helyetted. A halál pillanatában mindannyian egyedül maradunk, és mégis, talán mégsem. A szülő anya is magára marad a végső pillanatban, neki kell megszülnie picijét, amit elkezdett, nem fejezheti be más. Mégis, sokan mondták nekem, hogy a fájdalom elbírhatóvá válik, amikor hirtelen rádöbben a vajúdó nő, hogy évezredek óta, most, és a jövőben is millió és millió nő szült, szül és szülni fog, és hát nincs is egyedül, mert részt vesz ebben az örökké tartó folyamatban: az élet szül. A haldoklás nagyon hasonlít a vajúdásra. Szerintem mindenki abban reménykedik, hogy ne kelljen egyedül éreznie magát a halál küszöbén, hogy valami vagy valaki belesegíti abba az örökké tartó folyamatba, ami a halál: az élet meghal. Feldmár András