Valahogy a halandóságra figyelmeztet, ha a kedvelt személyt sérülten látjuk. Érzelem-válságos életünkben, a padlásig emelt ingerküszöbünkkel efféle intő jelek nélkül, spontán már nem is gondolunk arra, milyen fájdalmas lenne, ha elveszítenénk őt.

Kapcsolódó idézetek

1. Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A "halhatatlanságnak" ez a legvigasztalóbb formája.
2. A szenvedő ember körül megváltozik a környezet - közelében a lelkünk mélyén viszolygunk. Nem szeretjük, ha beteg valaki, mert emlékeztet az elmúlásra - tudjuk, hogy egyszer meghalunk, de élni úgy szeretünk, mintha nem így lenne. A halálról nem beszélünk, mert úgy nem lehet élni, ha túlságosan észben tartjuk. Saját múlandóságunk egy olyan jövőbeli esemény, ami majd egyszer bekövetkezik, de az még messze van - még nem aktuális. Valójában soha nem is lesz az. Karády Anna
3. Az életnek nem kell feltétlenül fájdalmasnak lennie - de mégis főleg a fájdalom miatt változunk. Addig, amíg fájdalmaink nem gyötörnek, eljátszhatjuk, hogy: "Minden rendben van!" De amikor a fájdalmunk már elviselhetetlen (például, amikor nagyon magányosnak érezzük magunkat, vagy félünk) akkor sérülékennyé válunk. A fájdalom bátorít minket arra, hogy vegyük a dolgokat komolyan. Andrew Matthews
4. Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
5. Mennyi reménytelenséget rejt a fájdalom, ha elveszítjük egy szerettünket! A fájdalom közepette nem változtathatunk a halál tényén, és a bizonyosságot sem temethetjük el, hogy ez egyszer velünk is bekövetkezik.
6. Hétköznapokon csaknem észrevétlen a szeretet. Ám ha baj van, nagyon tud fájni. És te is, én is, akkor döbbenünk rá érzelmeink méreteire és fájdalmasságára, mikor veszély fenyeget. Miért így kell megtudnunk, mennyire szeretünk?! Vavyan Fable
7. Ha elveszítünk valakit, az maradandó. Figyelmeztet, hogy milyen fájdalmak érhetnek.
8. A sorsfordulatokat, a megrázkódtatásokat, életünk peripetiáit vegyük szemügyre a halál ortogonális vetületében. Jelentéktelenségük azon nyomban előtûnik. Viszonylagossá válnak - átvészelhetővé. (...) Halálközelben ráébredünk, hogy annak, ami "elviselhetetlen", vannak más, nagyon más kategóriái. Határ Győző
9. A szerelmi kapcsolatainkban érzelmileg kiszolgáltatottá válunk, ezért a szakítás veszteségélménye rendkívül megrázó. Fel kell dolgoznunk, hogy nem kellünk, nem eléggé kellettünk a másiknak. A legtöbben úgy élik meg, hogy egy részük meghal ilyenkor, ami pótolhatatlan, és ami így, ebben a formában már nem lesz újra. Minden ilyen csalódás arra késztet, hogy legközelebb óvatosabbak legyünk, hogy ezt ne tehessék meg velünk.
10. Fontos, hogy bármennyire is szeretünk valakit, nem szabad megakadályozni, hogy meghaljon, ha ez a sorsa. Tapasztalt kísérők, ápolók mondják, hogy a halál pillanatában az tud jól szeretni, aki szereti a másikat annyira, hogy azt tudja mondani, indulj el önmagad felé. A haldoklót nem kímélhetjük meg az érzelmi, spirituális szenvedéstől, ami ezzel jár, de a magányosságát, elhagyatottságát meg tudjuk akadályozni azzal, hogy ott vagyunk vele, azzal, hogy csillapítjuk fájdalmát. Simonyi Balázs