Vannak közönséges, hétköznapi periódusok az ember életében, és vannak különleges, nagy pillanatok, amikor magától értetődően az emberi lét mélyebb dimenzióiban gondolkodunk, életről és halálról. Mert ebben az állapotban nem is tudunk másképp. Meghal valaki, aki nagyon közel állt hozzánk. Gyerekünk születik. (...) Ha akarjuk, ha nem, az ilyen pillanat valósággal "odalök" a lét forrásaihoz. Oda, ahol fájdalom és gyönyör, születés és halál összeér. Nem tehetünk mást, elnémulunk, és látjuk, amit látunk.

Kapcsolódó idézetek

1. A halál olyan tény, amellyel mindnyájunknak szembe kell néznünk. Jöhet egy hosszú élet végén; de hirtelen elragadhat fiatal és erős embereket is. A halál elkerülhetelen. Mihelyt megszülettünk, elkezdünk feléje haladni. Nem annyira az a fontos, hogy mikor halunk meg, hanem az, hogy hogyan.
2. Az emberi élet - úgy érzem - csak kívülről nézve hat egyenes vonalnak, mely a bölcsőtől a sírig vezet s ott megszakad. Pontosabban: a fizikai halál nem azonos a valódi halállal. Úgy érzem, mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor "belehalunk" egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat. Pilinszky János
3. Mindenki érez kapcsolódási pontokat az élet természetes megszakításaiban. Halálok, kizökkenések, véletlen szünetek, nagy események között. Frank Herbert
4. Való igaz, hogy a végső számvetéskor minden ember egyedül van. Nem számít, hányan veszik körül, lehet bármilyen híres, életének legjelentősebb pillanataiban nagy valószínûséggel magára marad. A születés perce egyszemélyes világ, a halálé szintén. E két legjelentősebb esemény között ott van a könnyek magánya, a változásért vívott harcok, a döntés pillanatai. Ezek azok a helyzetek, amikor az ember pusztán önmagára hagyatkozhat, hiszen senki más nem értheti igazán a könnyeit, a küszködéseit, a döntései mögötti bonyolult okokat. Legtöbbünk élete során lényegében idegen marad még azok számára is, akik őt a legjobban szeretik. Leo Buscaglia
5. A sorsfordulatokat, a megrázkódtatásokat, életünk peripetiáit vegyük szemügyre a halál ortogonális vetületében. Jelentéktelenségük azon nyomban előtûnik. Viszonylagossá válnak - átvészelhetővé. (...) Halálközelben ráébredünk, hogy annak, ami "elviselhetetlen", vannak más, nagyon más kategóriái. Határ Győző
6. Vannak pillanatok, amikor a dolgok hirtelen leegyszerûsödnek, letisztulnak bennünk. Amikor világossá válik, mi a fontos, ki a fontos, hogyan is kellene élni. Milyen jó lenne, ha ehhez nem kellene egy autóbaleset, egy szörnyû diagnózis, valamilyen tragédia! Bölcskei Gusztáv
7. Gyakran mondják, hogy éppen a halál és létezésünk rövidsége ad értelmet az életnek. Én ezt inkább úgy látom, hogy csak a halál tragédiáját próbálják utólagosan megideologizálni. Egy szeretett ember elvesztése szó szerint megfoszt bennünket önmagunk egy részétől: azok az agyi mintázatok, amik a vele való kapcsolódásra és örömre hangolódtak, most hiányt, ürességet és fájdalmat hoznak. A halál mindazt elveszi tőlünk, ami az élet értelmét adja: a készségeket, a tapasztalatokat, az emlékeket és a kapcsolatokat. Megakadályozza, hogy továbbra is átéljük azokat a felemelő pillanatokat, amik meghatároznak bennünket - az alkotást, a szeretet kifejezését, a közös nevetést. Ray Kurzweil
8. Vannak olyan pillanatok, amikor az élet forgatagában vergődünk, amikor szembesülünk a születéssel és az elmúlással, amikor szembesülünk a természet vagy a szeretet szépségeivel, vagy amikor megismerjük az iszonyatos magányt - pillanatok, amelyek során hirtelen belénk hasít a szent és csodálatos felismerés, amikor végre meglátjuk a dolgok lényegét. Mary Doria Russell
9. A természeti jelenségekkel ellentétben - amelyeknek ciklikus váltakozásaiban a halál és az újjászületés követi egymást - egyéni életünk egy megszakadó egyenes vonalhoz hasonlítható: volt kezdete, majd néhány útszakaszt követően többé-kevésbé hirtelen vége szakad, és örökre a semmibe vész. Az idő múlik, és vele együtt az élet is kérlelhetetlenül kicsúszik a kezünk közül. Guido Tonelli
10. Vizsgázhatok helyetted, kivihetem a szemetet helyetted, de nem halhatok meg helyetted. A halál pillanatában mindannyian egyedül maradunk, és mégis, talán mégsem. A szülő anya is magára marad a végső pillanatban, neki kell megszülnie picijét, amit elkezdett, nem fejezheti be más. Mégis, sokan mondták nekem, hogy a fájdalom elbírhatóvá válik, amikor hirtelen rádöbben a vajúdó nő, hogy évezredek óta, most, és a jövőben is millió és millió nő szült, szül és szülni fog, és hát nincs is egyedül, mert részt vesz ebben az örökké tartó folyamatban: az élet szül. A haldoklás nagyon hasonlít a vajúdásra. Szerintem mindenki abban reménykedik, hogy ne kelljen egyedül éreznie magát a halál küszöbén, hogy valami vagy valaki belesegíti abba az örökké tartó folyamatba, ami a halál: az élet meghal. Feldmár András