Ugrás a tartalomra
Ej, ti költők, mit tudtok az életről? Fogtok egy pohár vizet, az asztalra teszitek, oszt már álmodjátok is beléje a kicsi cseppet, mely kivájja a nagy sziklát. Meg az óceánt, amely elhordja a nagy hajót. Meg a szûziesen érintetlen tengerszemet. Meg a tavaszi záport, melyben kacagnak a szerelmesek. Meg még a hóolvadást, mely árvízzel sodorja el a házakat. A mosdás utáni tisztaságot. A szomjoltás jóérzését. A fagyból bejőve behörpölt leves zamatát. A lucskos bőrig ázást. A kád vizet, mely megöregíti ujjunkon a bőrt. Havat, latyakot, jeget, kocsonyát, fröccsöt. Könnyet, vért, sejtnedvet.
Kapcsolódó idézetek
-
Milyen hát az a szerelem, amely szétporlik a nyelv gátjain? Milyen az a viharos hullám, mely szûkölő kutyaként vonul vissza az első összecsapáskor? Milyen íratlan törvény marasztalhat téged az egyik, engem pedig a másik parton, amikor mind a ketten úszni akarunk? Hát persze: kedveljük partjainkat! Te mondjuk a fûzfáid és a síkságod miatt, én talán a virágzó pityókaföldekért és a kukoricáért... De milyen hidat építsünk közéjük? Szerintem - erőset, tartósat. Hogy azon átkelve mindketten otthon érezhessük magunkat bármely parton. Hogy ne bántsa büszkeségünk, ha egyenlő módon birtokba vesszük egymás világát, de nem mint a győző vagy a legyőzött, hanem egyenlő felekként. És büszkén arra, hogy sok-sok kortársunkkal ellentétben mi szabadabban lélegzünk. Csalogassuk be egymást kedvenc búvóhelyeinkre, ismerjük meg gyermekkorunk minden zegét-zugát, járjuk be a nyelvek bozótját, s ha majd gyermekeink is lennének, ne ejtsük őket váratlan csapdába, hogy - nosza, válasszatok! Legyen természetes világuk a folyó mindkét partja, s tudjanak önfeledten játszadozni azon a kő- vagy acélhídon, mely nemcsak érettük, de az időnek is készül.
-
Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.
Alessandro Baricco
-
Elolvastam pár könyvet, láttam néhány filmet, képet, szobrot. De egyik sem tudta megmondani nekem, mitől tökéletes a tenger. Vagy azt, hogy honnan fakadnak indulataink; egyáltalán minek jövünk a világra, s ha már itt vagyunk és úgy-ahogy agyoncsapjuk az időt, mivégre kell elmenni végül? Ott vannak a nagy írók. Álomgyönyörûen írnak, borzongsz a szépségtől, de elfogy az utolsó betû is, leteszed a könyvet, és még mélyebb benned a hiány, ha több is a tiszta élmény.
Vavyan Fable
-
"Minek örüljek?" – kérded.
Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett - és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád.
Müller Péter
-
Hogy miért vagyok néha boldogtalan? Mi a hibám? Az eredendő hibám? Hogy túlságosan szeretem az életet. (...) Kiélvezni minden pillanatot, felsikoltani az örömtől, ha a meleg tengervízben egy tarajos hullám végigborzol. Vagy egy elvadult kert, vagy a magasra nőtt fű láttán, mintha csoda volna. Áhítatos mozdulatlanságba merülni, lélegzet-visszafojtva, mikor a madarak énekelni kezdenek. Hallgatni a csicsergésüket, áhítatosan, mint akár Mozartot. (...) Szeretni, szeretni, bolondulásig szeretni a hajnalhasadást; lágy szavakat suttogni az alkonynak, gondolatban megsimogatni gigászi kezekkel a tenger fémes felszínét vihar előtt. És inni az esőt... Meztelenül, kitárt karral, lehunyt szemmel és nyitott ajakkal átadni magadat a trópusi szigetek meleg esőjének. Úgy szeretem az életet, hogy az emberek elrémülnek tőle, s a halálukra gondolnak. Annyira átéreztetem velük, milyen becses az élet, hogy a halálnak még a puszta gondolata is merénylet lesz, szentségtörés, menekülésre késztető rém. Lelki vérfürdő.
-
Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerûtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyûglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.
Marc Lévy
-
Én meghalok, de a költészet megmarad! Rád hagynám birtokom vagy néhány fehér vitorlás hajóm, de nem maradt másom, semmi egyebem, csak a költészet, így ezt hagyom rád. Rád hagyom az évszakokat, a virágot bontó tavaszt és a napfényes nyarat. Rád hagyom a napot, a szelet meg a kék égboltot. Rád hagyom a tengert, mely gyönyörûbb, mint a föld, és legyenek tiéd a patakok és a folyók is. Rád hagyom az ünnepélyesen szálló felhőket, hogy jusson eszedbe barátságunk, mikor esőtől duzzadva feletted tornyosulnak. Rád hagyom a hegyeket és a fákat, meg a föld, a víz, a levegő minden fürge lakóját. A szerelmet és a fájdalmat, minden örömöt és bánatot, az égbolt valahány csillagát. Legyen tiéd a muzsika, a lantok, a víziorgonák és a sípok hangja. Rád hagyom az emberek hangját, mely a legszebb zene.
Cserna-Szabó András
-
Ismerek egy erdőt és egy hegyet. Ismerek egy házat és benne egy szobát, ahol éjjel megreccsen a padló a hidegtől, amely behúz az ablakon. És ismerem a kettőnk közötti csendet, és ahogyan a szelet hallgatjuk, amely kint a fakoronák száraz leveleit zörgeti, és szívünk dobbanását, ismerem gyengéd kezed, leheleted és illatos bőröd. Ismerem az álmot, melybe elmerülünk, mély lélegzetvételed, azután kiáltásod az éjszakába, rövid ébredésed, kapkodó lélegzeted, a félelmet, szemedben a rémületet, és csókjaimmal felébresztelek, hogy újra megnyugodj.
-
Folyjon körül, velem, át rajtam az élet. Legyen élmény, hogy élek, remegjen, feszüljön, harsogjon, döngjön bennem. Életed add ennem, vizedet add innom, Uram, hadd járjam, osszam meg az élőkkel életed.
Folk György
-
Olyan sok dolog létezik, ami érzelmeket elevenít fel: a föld lágysága tavasszal, felhők a nyári égbolton, az őszi szellő illata, az esőcseppek hangja egy selyem esernyőn, a hûvös levegő az iskolából hazafelé tartva, a táblatörlő illata, a távoli teherautók elsuhanó hangja az éjszakában, vagy a biztonság és megnyugtató érzése egy kisboltnak késő éjjel. Csak meg akartam osztani veled ezeket az érzéseket. Életem végéig.