El kell fogadnunk a bizonytalanságot, azt, hogy a másik önálló, különálló személy, saját gondolatokkal és vágyakkal, akit soha nem ismerhetünk meg teljes mértékben. A monogám kapcsolatokban ugyanis azt hisszük, megszereztük, megvan a másik, azt hisszük, szinte birtokoljuk, hogy hozzánk tartozik. Pedig mindig lesznek a lelkének olyan részei, amelyek rejtve maradnak előttünk.

Kapcsolódó idézetek

1. Sokszor elmegyünk egymás mellett, nem becsüljük meg azt, aki mellettünk van. Másra vágyunk. Az igazi szerelem egy egyenrangú kapcsolat, nehéz, küzdelmes munka, hiszen el kellene fogadnunk a másik árnyoldalát is, ami üzenet saját magunk árnyoldalainak elfogadására is.
2. Minden viszonynak megvannak a maga fogyatékosságai, így a miénknek is, hiszen mindketten más és más világból kerültünk össze, s amióta ismerjük egymást, mindkettőnk élete teljesen új útra tért, egyelőre még bizonytalanul érezzük magunkat, hiszen még túlontúl új minden. Nem magamról beszélek, nem én vagyok a fontos, hiszen én szüntelenül csak ajándékot kaptam, attól fogva, hogy először emelted rám a szemedet, s ahhoz, hogy ajándékot kapjunk, nem nehéz hozzászokni. Franz Kafka
3. Az ember ilyennek vagy olyannak ítél valakit, azután pont az ellentétét látja meg benne. Eleinte szeret, majd a végén meggyûlöl valakit; vagy kezdetben közömbös iránta, később pedig már imádja. Sosem lehetünk biztosak benne, ki vagy mi lesz létfontosságú a számunkra, sem abban, hogy kinek vagy minek tulajdonítunk majd jelentőséget. Meggyőződéseink mulandóak és ingatagok, még azok is, amelyeket a legszilárdabbaknak vélünk. Akár az érzelmeink. Nem szabadna bíznunk magunkban. Javier Marías
4. Addig él egy kapcsolat, amíg tartunk valahová, de nem kötelező fej-fej mellett haladnunk, szabadon követjük egymást. Bár ő élesen érzékeli, hogy lemaradok tőle, mégis tudja, hogy mikor haladnék kicsit egyedül az úton. Magányomba burkolódzva új élmények érnek, ezek megújítanak, frissítenek, időt hagynak, hogy rácsodálkozzam a körülöttem lévő dolgokra. Szükségem van ilyen időszakokra is. Mindvégig látjuk egymást, lehet közeli vagy távoli a sziluettje, élesen kirajzolódó, vagy homályos, ő mindvégig ott van, és engem mindannyiszor bevár.
5. Az igazi bensőséges viszonyhoz (...) közelség és távolság egyaránt szükséges... mint a táncban. De milyen nehéz ráérezni, mikor közeledjünk, és mikor húzódjunk hátrébb! Néha betolakszunk a másik ember terébe, túl sokat kérünk, máskor viszont távol tartjuk magunkat, félünk követelni, ám ezzel azt a benyomást keltjük, hogy nem akarjuk elkötelezni magunkat.
6. A magány szubjektív dolog, azt takarja, hogy aktuális emberi kapcsolataink mennyiségben és/vagy minőségben eltérnek a számunkra szükségestől, ideálistól. Párkapcsolatainkban is élhetünk tehát magányosan. Az olyan párkapcsolatok, amelyekben sok a konfliktus, de kevés a pozitív érzelem, támogatás, közelség, rosszat tesznek az egészségünknek - még a válásnál is rosszabbat -, míg a jó, meleg, intimitást is kielégítő párkapcsolatok védőhatással vannak ránk.
7. Alapvetően mindannyian magányosak vagyunk, nem? Valójában senki sem értheti a másik gondolatait. Mindannyian a saját fejünkben, elménkben és szívünkbe zártan létezünk. De ennek így kell lennie. Korlátozott, hogy mennyire tudunk mások felé nyitni. Talán a kezünk el fog érni valaki más kezéhez, és az egy csodálatos pillanat lesz. De soha nem lesz több.
8. Szeretem magát és különbnek tartom mindazok között, akikkel találkoztam. Az eszem szerint már régen és végleg magához kapcsolódtam volna, de látja, minden emberben egy külön világ él, titokzatos szövevénye érzéseknek, kényszerképzeteknek, melyekkel sem eszünk, sem belátásunk nem tud megbirkózni. Muráti Lili
9. Egy olyan ember megy át a gondolatvilágunkban, akivel találkozunk, majd aki ismerősünk lesz, majd bizalmasunk, szerelmesünk. Óráról órára jobban birtokunkba vesszük őt, észrevétlenül; birtokunkba vesszük a vonásait, a mozdulatait, a tartását, testi valóját és lelki valóját. Belénk hatol, a szemünkbe és a szívünkbe, a hangjával, minden taglejtésével, azzal, amit mond, és azzal, amit gondol. Magunkba szívjuk és megértjük, mosolyának és szavának minden árnyalatát kitaláljuk; végül már mintha mindenestül a miénk lenne, annyira szeretünk, még öntudatlanul, mindent, ami ő, és mindent, ami tőle való. Guy de Maupassant
10. Az időt, az embereket úgy választjuk ki, hogy még azt se tudjuk, mi kell egyéniségünk leghomályosabb szegmentumának. Csak aztán jövünk rá, hogy aki kell, az más, mint akivel élni tudunk. Benoite Groult